Gyerekként álmodozott róla, milyen lesz a felnőtt élete? Volt határozott elképzelése, mi szeretne lenni?

Mivel gyermekkoromban hangszeren tanultam, sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy hegedűművész lesz belőlem. Aztán az évek alatt kiderült, hogy mégsem, mert mindig iszonyatosan izgultam, ha szerepelni kellett és tisztában voltam vele, hogy az előadó művészetben nem csak az számít, mennyire felkészült valaki, hanem az is, meg tudja-e csillogtatni a tehetségét. Sok-sok év napi nyolc órás gyakorlásait és munkáját lehet elszúrni azzal, ha kicsit ideges az ember, izzad a keze és megcsúszik a húrokon. Így már gyerekfejjel rájöttem, túl nagy a tét és ez a pálya nem nekem való.

Ám azt továbbra is éreztem, hogy a művészetekhez van affinitásom és édesapám is jó példa volt előttem, hiszen festőművész. Így engedtem az egyik barátnőm csábításának, hogy együtt iratkozzunk be a gimnáziumi évek alatt rajzszakkörre. Elkezdtem rajzolni és olyannyira magával ragadott az alkotás világa, hogy meg sem álltam a Képzőművészeti Egyetemig, és a középiskola után ott folytattam a tanulmányaimat.

Nagy váltásnak tűnik ehhez képest a politikai pálya, a polgármesteri tevékenység.

Polgármesterré válásom története tulajdonképpen már akkor elkezdődött, amikor a férjemmel kiköltöztünk Herceghalomra. Fiatal házasok voltunk, és még a gyermekeink sem születtek meg. Építkezésbe fogtunk, azzal a szándékkal, hogy majd a gyermekeinket abban a csodaszép, zöld környezetben neveljük fel. Egy olyan házban, ahol van kert és csend, nyugalom és jó levegő vesz bennünket körbe.

Amikor a gyermekeink megszülettek, már tudtam, hogy a művészet világába nem fogok tudni visszamenni, mert az folyamatos jelenlétet követel. Sokan azt gondolják, a művészlét abból áll és ott is ér véget, hogy az ember egész nap a műtermében dolgozik, pedig az kőkemény kapcsolatépítés és önmenedzselés is egyben, ami nagyon nagy tudatosságot és komoly rendszerszemléletet igényel. Ha nem foglalkozol a saját reklámoddal, egyik napról a másikra elfelejtenek. Ott kell lenned mindenhol, meg kell mutatnod magad és a munkáidat, kapcsolatokat kell építened, hogy legyen neved és híred a szakmában.

Az emberekben romantikus kép él a művészekről, akik elvarázsolt világban élnek a saját kis elefántcsonttornyukban. Pedig egy alkotó csak akkor lehet sikeres, ha nagyon is jelen van a való világban és képes önmagát menedzselni vagy - ha már megteheti - van egy jó menedzsere. Tulajdonképpen emiatt sem folytattam a képzőművész létet és ezért is képeztem tovább magam: belsőépítészetet tanultam.

Mindig is társasági ember voltam, aki számára természetes, hogy együtt gondolkodik a közösség többi tagjával és nem csak a saját, de mások érdekeit is képviseli. Felismertem, hogy mindenhol szükség van olyan emberekre, akik utánajárnak a dolgoknak, intézkednek, szerveznek és ha kell, kiállnak egy-egy közösségi ügyért. És mivel éppen gyesen voltam és affinitásom is volt hozzá, úgy éreztem, ott a helyem a herceghalomi képviselőtestületben.

Így lettem 2006-ban képviselő, majd alpolgármester, később a pénzügyi bizottság elnöke és ennek a pályafutásnak a megkoronázását jelentette, amikor 2019-ben megválasztottak Herceghalom polgármesterének.

Mit tart a legnehezebbnek ebben a szakmában, a polgármesteri hivatásban?

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy a művész vénám nem unja-e a mindennapi ügyintézést, a monotonitást. Érdekes módon, a munkámról sok minden eszembe jut, de az, hogy unalmas vagy monoton, az soha. Polgármesternek lenni nem könnyű, hiszen tele van embert próbáló döntési szituációkkal és rendkívül komplex feladatokat kell megoldani, ami nagyon szerteágazó ismereteket, tájékozottságot követel, de éppen ezért nagyon szeretem.

Herceghalom egy kis település, ahol kevesebb a képviselő, a hivatali alkalmazott és talán éppen ezért van az, hogy egészen intim problémákkal is megkeresnek bennünket. Büszke vagyok rá, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Számomra tényleg nem jelent problémát, ha késő este csörög a telefonom vagy üzenetet kapok. És bár lehet, hogy ezek megválaszolása nem polgármesteri feladat, én ezt a bizalom jelének veszem, és jó dolognak tartom, hogy az emberek bíznak bennem és hozzám fordulnak. Mert a bizalom számomra fontos dolog, amit ki kell érdemelni és folyamatosan dolgozni kell a megtartásán.

És azt is tudom, milyen sokat számít egy krízishelyzetbe került embernek az átmeneti szociális segélyen túl egy biztató szó, egy kedves gesztus, egy ölelés. Ez mindössze pár perc nekem, számára viszont igazi kapaszkodó.

Úgy tudom, Herceghalom még nagyon fiatal település.

Valóban, Herceghalom mindössze 30 éves település. Korábban egy zsellérsor, uradalom és majorság volt. Az őslakosok se nagyon régen települtek oda, így nekünk nincsenek évszázados épített emlékeink, van viszont gesztenyefa-sorunk és sok minden más, amire büszkék lehetünk. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években sokat lehetett olvasni, hallani a híres, kísérleti Herceghalmi Állami Gazdaságról, amely nagyon jó álláslehetőségekkel vonzotta ide az ország minden tájáról a munkát és megélhetést kereső embereket. Így kezdett szép lassan benépesülni a környék.

A kilencvenes évek végétől, a kétezres évek elejétől pedig kezdődött a nagy nyitás: felosztották a termőföldeket, parcelláztak és akkor érkeztek Budapestről egyre nagyobb számban kisgyermekes családok, családalapítás előtt álló fiatalok is. Ma már nagyon sok kisgyerekes család él Herceghalmon, egyre többen döntenek úgy, hogy a fővárosból a nyugodtabb, sok szempontból élhetőbb agglomerációba költöznek. Szerencsére nekünk nincs gondunk az elöregedő lakossággal, sokkal inkább olyan problémáink vannak, hogy még meg sem építettük az új óvodát, iskolát, már építhetnénk a következőt vagy legalábbis néhány teremmel egy tagépületet, mert egyre több a gyerek. És ennek mi nagyon örülünk, hiszen ők jelentik a jövőt.

Milyen közös pontokat lát egy település irányításában és akár egy olyan művészi tevékenységben, mint egy kép megalkotása? Már ha egyáltalán van ilyen.

Művésznek lenni ugyanolyan szakma, mint bármi más és ugyanúgy kőkemény munka. Hosszú éveken át tanulni kell és el kell jutni a legmagasabb szintig, ahol aztán már lehet ösztönösen, lazán és szabadon alkotni. Ez is egy rendszer, amit fel kell építeni. Rendszerben kell gondolkozni akkor is, ha éppen egy kompozíciót akarunk megalkotni és akkor is, ha egy települést kell menedzselnünk. Mindkettő a maga nemében alkotás, és én akként is élem meg. Egy gondolat, egy idea „tárgyiasul”, egy gondolatból a művészetben önállóan, a településirányításban közösen eljutunk a tárgyi megvalósulásig. „Létrehozni valamit”- ez lehet a közös pont.

Milyen képességekre, készségekre kellett szert tennie, milyen megtapasztalásokban volt része pályafutása évei alatt?

A türelem az egyik olyan készség, amit fejlesztenem kellett az évek során. A másik pedig az oktalan támadások, a rosszindulatú sztereotípiák- kezelése. A szándékos bántáson, sértegetésen ma már szerencsére képes vagyok felülemelkedni, az építő kritikát, javaslatokat viszont mindig nagyon szívesen veszem. Nagyon erős bástyáim a hit és a lelkesedés. Ezt a szakmát ugyanis ezek nélkül lehetetlenség jól csinálni.

A család hogyan fogadta anno a polgármesteri kinevezését? Átalakult esetleg ennek hatására a családi munkamegosztás?

Maga a polgármesterség nem jelentett nagy változást az életünkben, a gyerekeim ugyanis már kicsi koruktól hozzászoktak, beleszocializálódtak abba, hogy az édesanyjuk először képviselőként, később alpolgármesterként ügyet intéz, szervez, megáll emberekkel beszélgetni, meghallgatja őket. Tudták, hogy ha oviból hazafelé megállít bennünket valaki és én azt mondom nekik, hogy csak pár perc, akkor abból lesz akár fél-egy óra is. Mindig is közösségi ember voltam, akivel nem csak a gyereknevelésről, főzésről, de a település ügyes-bajos dolgairól is lehetett beszélgetni. Ők így szocializálódtak és ügyesen megtanulták ezt kezelni is. És amikor 2019-ben polgármester lettem, akkor már mindketten, a lányom és a fiam is nagyok voltak.

Mennyire számít kuriózumnak ma Magyarországon, hogy polgármester asszonya van egy településnek?

Pontos számot nem tudok mondani, hogy hazánknak hány nő polgármestere van, de az biztos, hogy ez a mai napig inkább férfiak uralta szakma. Viszont az egy látható és egyben örömteli tendencia, hogy egyre több nő kerül be a képviselő testületekbe, fontos döntéshozó, vezető pozíciókba nem csak a politikában, hanem sok más szakmában is. Úgy gondolom, ez valahol egy érési, edukációs folyamat a társadalomban. Évről évre egyre nagyobb a nők aránya a középvezetésben, de a felsővezetéshez érdekes módon sokszor a nőknek maguknak nincs elég önbizalma illetve úgy gondolják, az túl férfias pozíció, ahol nem tudnák megállni a helyüket.

Hogy ez mennyire nincs így, arra a saját neveltetésem is élő példa. Ketten voltunk lánytestvérek és sokáig nem is igazán érzékeltük, hogy létezik diszkrimináció vagy egyáltalán valamiféle megkülönböztetés a nők és a férfiak között, hiszen bennünket a szüleink elsősorban embernek neveltek. Gyerekként pedig a klasszikus női feladatok, mint a főzés, mosogatás mellett férfimunkát is végeztünk: füvet nyírtunk, kapáltunk. Hosszú ideig nem is tapasztaltuk, hogy ez akadályt vagy problémát jelenthet.

Aztán pedig olyan szakmát választottam, ami nőként úttörő döntésnek számított. Hiszen nem csak az édesapám generációjában ment kuriózumszámba egy nő a képzőművészek között, hanem az én korosztályomban is. Igazán a kilencvenes években nyílt meg a művészvilág is a nők előtt.

Volt olyan szituáció, amikor kifejezetten kellemetlenül érezte magát nőként?

A kétezres évek elején, amikor képviselőtestületi tag voltam, sokszor kerültem abba a kellemetlen helyzetbe, hogy míg a férfiak egymással „lekezeltek” (kezet fogtak), engem nőként mindig kihagytak. Pedig én mindig felálltam és nyújtottam a kezem, felhívva a figyelmet arra, hogy én is ott vagyok, velük egyenrangú félként. Nagyjából tíz évvel ezelőtt éreztem azt, hogy lassan elindult egy paradigmaváltás: amikor tüntetőleg felálltam mosolyogva, hogy kezet fogjak, már nem hagytak figyelmen kívül. Ma pedig már természetesnek tűnik, hogy ez a gesztus nemtől függetlenül mindenkinek jár. És ugyanennek a paradigmaváltásnak az eredménye, hogy egyre több a női politikus és polgármester is. Úgy gondolom, hogy mi nők, mást tudunk, mint a férfiak – akik meg másban jók-, máshogy közelítünk meg egy problémát, oldunk meg élethelyzeteket: egy nő látásmódja, szociális érzékenysége akár vezetőként, akár politikusként pozitív változást, teljesen más energiákat hoz egy cég, intézmény vagy akár egy hivatal életébe.

Meggyőződésem, hogy szükség van női vezetőkre és politikusokra és ezt a véleményt számos társadalmi kutatóintézet is osztja, sőt kézzel fogható adatokkal és statisztikákkal is alátámasztja. Ennek eredménye, hogy Amerikában és például a skandináv országokban már tudatosan is odafigyelnek arra, hogy a nők mindenhol megfelelő arányban legyenek képviseltetve, mert az a tapasztalat, hogy minden sokkal hatékonyabban működik. Számomra is fontos célkitűzés, hogy a saját kis közösségemet is ebbe az irányba „edukáljam”. Nekünk, nőknek rá kell ébrednünk a saját erőnkre, de fontos, hogy ne a férfierő ellenpólusaként definiáljuk önmagunkat. El kell ismerni a másikat, de tudatosítani kell magunkban, mi a mi erősségünk, amivel mások javát szolgálhatjuk. Ne fegyverként használjuk a nőiségünket, hanem lehetőségként.

Ki a legjobb tanácsadója?

A gyerekeim. Gyerekkoruk óta jó emberismerők és a mai napig gyakran kikérem a tanácsukat.

Ők mivel foglalkoznak?

A fiam közgazdásznak tanul, a lányom pedig építészmérnöknek, de ő most éppen Svájcban bébiszitterkedik. Tavaly érettségizett és az ő évfolyama a covid egyik nagy vesztese: másfél évig tanult otthonról, elmaradt a szalagavatója, nem volt rendes ballagása, a közösségi élete pedig a digitális képernyőkre korlátozódott. Besokallt ettől és eldöntötte, hogy még az egyetem megkezdése előtt kicsit világot lát. Nekem csak annyi volt a kérésem, hogy iratkozzon be, halasszon, de egy év után kezdje meg a tanulmányait. Ígéretet tett rá és én bízom benne. A bébiszitterkedésből megkeresett pénzéből most minden szabad idejében utazik, hol Marokkóból, hol Franciaországból jelentkezik be.

Az Ön számára mi jelent igazi kikapcsolódást?

Bevallom, igazi sztahanovista vagyok, lételemem a munkám. Még este is azon pörög az agyam, mit és hogyan tudnék jobban csinálni. Szabadidőmben –amiből nem sok van- szeretek a családommal, a barátaimmal lenni és imádok utazni. Főként a vízparton, a Balaton partján, a tengernél érzem magam elememben. Bizonyos időszakonként muszáj elutaznom víz mellé, ahol pár nap után már képes vagyok a teljes kikapcsolódásra. A bakancslistámon szerepel az egész világ, de bárhová visszatérek, ahol egyszer már jártam, legyen az Bécs, ahol akár ötvenegyedjére is ugyanakkorra örömmel elmegyek a Kunsthistorisches Museum-ba, de jöhet akár az El Camino is.

Szokott még festeni?

Utoljára 2019 decemberében volt kiállításom Helsinkiben, a finn barátnőmmel közösen. Utána még két-három városban mutatkoztunk be ugyanazzal a kiállítási anyaggal Finnországban, de azoknak a megnyitóján már nem lehettem jelen a covid-járvány kitörése és a korlátozások miatt. De tudom, hogy eljön az az idő, amikor újra visszatérek az ecseteimhez és a festővásznamhoz.

Nézd meg, mi mindent csinálnak napi rutinjuk részeként a sikeres nők!