Ez a cikk az ÉVA Magazin 2015-ös 4. lapszámában jelent meg először „Jávor Pali és a szalámi" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

A mozi ígérete mindent feledtetett. A mindennapos ácsorgást egy falat száraz kenyérért, csurranásnyi zsírért, a reszketős lapulást a szekrény mögötti aprócska, porszagú fülkében, amikor a szovjet katonák rájuk törték az ajtót, még a kéménybe dugott szalámit is, ami az első begyújtásnál szénné égett. Nagyanyám ezt a sérelmet sosem feledte el, s amikor csak lehetett, évtizedekkel később is sírós hangon emlegette fel nagyapámnak, pedig nem is ő gyújtott be, ő csak eldugta a szalámit, ráadásul épp nagyanyám biztatására. Ő mégis úgy könyvelte el a veszteséget, mint bizonyítékot arra nézve, hogy nagyapám alkatilag alkalmatlan a túlélésre. Az eset „a szalámiügy” néven vonult be a családi legendáriumba és súlyos törést okozott az életükben, többé nem is lehetett helyrekalapálni.

Flitter és teherautó

De abban a pillanatban valahogy nem tűnt annyira fontosnak a szegény, elégett szalámi, nagyanyám még nem tette meg elrontott életük jelképévé. Csillogó filmsztárokat akart látni, Karádyt hosszú cigarettaszipkával, cigányzenére búsongó Jávor Palit, karcsú táncosnőlábakat, flitteres ruhákat. Kellékeket, amiket elvett a háború, vélte ő, pedig csak a mozivászonról ismerte korábban is, főleg a Jávor Palit és a kábítóan zörgő flittereket. Nagyapám morgott, őt nem érdekelték a szép férfiak és nők, csak utcaszagot akart szívni, bomba- és füstmentes szagot, sétálni szeretett volna a szabadban félelem nélkül, akárha az utca végéig és vissza, csoda lett volna az is. De nagyanyám már akkor sem engedett az álmaiból. Így hát felvették az ostromtól úgy-ahogy megkímélt, legszebb ruhájukat, egymásba karolva sétáltak a romos házak között az esőáztatta utcán. Mások is így tettek, tele volt a körút sétáló párokkal, senki se törődött azzal, hogy csuromvizes lesz a haja.

Nagyanyám kővé dermedt a félelemtől. Karikás szemű, üres tekintetű férfiak álldogáltak körben az udvar közepén, hajadonfőtt, az arcuk vizes a még mindig sűrűn szemerkélő esőtől. Ingujjukkal törölgették a szemüket, hamuszürke arcukra volt írva a tehetetlenség: hiába mozi, langyos eső, a háborúnak még mindig nincs vége. – Csak a teherautóra várunk – mondta egyikük. Szomorúan nézett nagyanyámra, aki egyedül állt a bejárat mellett sóbálvánnyá dermedve. Nagyapámat a katonák hang nélkül a többi férfihoz vezették, szelíden, szépen beállították a csapatba, mint túlbuzgó általános iskolások új osztálytársukat a Körben áll egy kislányka kezdetű játékba. Nagyanyámmal a kutya nem törődött, állhatott elárvultan, kezét tördelve a kapuban.

Nem, vinni, béke, partizán

Hirtelen robbant ki belőle a sírás, nem tervezte, nem is érezte, hogy közeledik. Megdöbbent saját magán, hisz úriasszony nem bömböl idegenek előtt, piros lesz az orra, még a taknya is kifolyhat, urambocsá. Nagyapám megkövülten nézett rá, ő meg csak dühöt érzett, a világ igazságtalansága iránti mérhetetlen utálatot. Nem lehet, hogy éppen akkor vigyék el a férjét, amikor moziba indultak selyemharisnyás filmsztárokat nézni, tessék, végre láthatta volna a Jávor Palit újra, de a csúf valóság közbeköp. Nagyapám meg a legszebb öltönyében van, tessék, nézzenek rá, milyen jóképű, nem vihetik el, nem, az lehetetlen. Hideglelős félelem fogta el, Jávor Pali képe ellebegett a horizonton, csak önmagát látta, amint magányosan üldögél a lócán, a pici, csendes lakásban, számolja a falon keletkező repedéseket, és magában beszél. Na, azt már nem.

Belekapaszkodott az egyik katona karjába, az gyorsan odébb lépett, szinte rémülten nézett a vékony fiatalasszonyra. Beszélt hozzá, gyorsan, persze magyarul, mert nem ismert más nyelveket, a katona a fejét csóválta, hogy nem érti, lerázta a karjáról. Az egyik robotra szánt férfi a sivár, golyónyomokkal megszórt házfal mellett állva valamilyen könyvet lapozgatott és magyarázni próbált a közönyösen törmelékeket rugdaló katonáknak.

Szamárfüles, viharvert magyar–orosz szótár volt, nagyanyám odament, bocsánat, mondta könnyeit nyelve, nyújtotta a kezét a szótárért, a férfi annyira meghökkent, hogy odaadta egy szó nélkül.

Lapozni kezdett, siettében több oldalt is megtépett, lassan, szótagolva diktálta a kopogós orosz szavakat. Nem vihetik el, hisz a férje partizán volt, a békéért harcolt, gyilkos tekintetű németeket ölt azért, hogy a derék szovjet elvtársak itt állomásozzanak és felügyeljék a rendet, ő pedig nyugodtan sétálhasson a körúton a feleségével. Persze ezt nem mondta így, kerek mondatban, csak szavakat ismételt hangosan bőgve, nem, vinni, béke, partizán. A katonákat dühítette a könyörgő asszony, hátat fordítottak neki, idegesen nevettek, a vállukat vonogatták, egyik cigarettát sodorták a másik után, füstölt a gang, mintha valami égne. Nagyapám szorongva csitította, hagyd már abba, menj haza, ez kínos, még a végén neked lesz bajod. Ekkor már csimpaszkodott a szovjet karokba, vállakba, beléjük mélyesztette a körmét, az egyik katona felszisszent és felemelte a kezét, megvillant a szeme. Rémületes pillanat volt, de gyorsan elmúlt, az egyenruhás leengedte a karját, talán azért, mert a házból kilépett valami parancsnokféle.

Menjenek a fenébe

Felvonta a szemöldökét a menyecske láttán, akinek könnyei hosszú, mocskos barázdákat húztak az arcába a szétkenődött szemfestékéből. Mi folyik itt, kérem, kérdezte szigorúan, oroszul. A katonák suttogva magyaráztak, széttárták a karjukat, ők nem csináltak semmit, ez a nő őrült, tehetnek ők arról, hogy mindenféle háborútól megtébolyodott nőszemély grasszál a városban, diktálni próbál a katonáknak, azt képzeli, dönthet róla, mi lesz a férfiakkal?

A parancsnok végighallgatta a panaszáradatot, aztán odament nagyanyámhoz, csitítani próbálta. Akkor az ő karját kezdte szorongatni, szinte magához ölelte, a válla fölött a szótárt lapozgatta, ne vigyék el, hadarta, partizán volt, sőt, zsidó volt, találta meg a következő varázsszót, amit akartok, csak hagyjátok itthon, nem fogok, nem akarok azon a kényelmetlen lócán tök egyedül megbolondulni.

Nagyapám szégyenlősen elbújt az egyik társa háta mögé, lángolt a képe. A többi koszszürke arc azonban lassan felderült. Az összeterelt férfiak büszkén mosolyogtak. Volt, aki a saját feleségét emlegette, aki tavaly lelépett egy üzemvezetővel, az a némber egy gyufaszálat se tett volna keresztbe értem, a többiek bólogattak, az én feleségem ugyan nem hagyott el, mondta egy nagy fülű, langaléta fickó rongyos kék ingben, de bár megtette volna, ekkor már mindenki hangosan nevetett. Bezzeg ez a bátor hölgy, ez igazi hős, szembeszáll egy osztag szovjet katonával, inkább keresztüllöveti magát, de nem engedi, ami az övé.

A parancsnok végül megelégelte a cirkuszt. Lefejtette magáról piócaként csüngő nagyanyámat, megigazította felgyűrődött váll-lapját, majd dühösen intett. Menjenek a fenébe. A nevetés egy pillanat alatt elnémult: a férfiaknak eszébe jutott, hova viszik őket nemsokára, és most, hogy egyikük megúszta, még fájdalmasabbá vált a gondolat. Süket csend kísérte a két távozó alakot, ahogy meggörnyedve bandukoltak ki az utcára. A szelíd alkonyi fényben teherautók gyülekeztek a ház előtt, a sátorponyva mindegyiken fel volt hajtva.

Nagyanyám hazáig szipogott a kiürült körúton. Néhány nap múlva vette először elő a szalámiügyet.

Galériánkban - eleven történelem - száz év konyháit nézheted végig a Fortepan képein!