Ez a cikk az Éva magazin korábbi számában jelent meg.

A nagymamám soha életében nem ivott egy bögre kávét. Csak egy findzsa kávét. A szomszédasszonyok mind értették, mire gondol, de mára nincs, aki így emlegetné a kedvenc ibrikjét. Nem is tudom, miért éppen ebben a generációban tűnt el ez a szó, hiszen nagyon rég érkezett Magyarországra: a finjän arab, újperzsa, török útvonalon került hozzánk, az Új magyar etimológiai szótár szerint mindig is porceláncsészét, kávéscsészét jelentett, és a végéről azért tűnt el az n, mert a nyelvérzék toldaléknak hitte.

Nem szégyen az, ha az ember nem ismer egy szót. Nádas Péter, az egyik legnagyobb magyar író a Világló részletek című önéletrajzában például hosszan sorolja azokat a szavakat, amelyeket sokáig nem értett – és más jelentést kapcsolt hozzájuk. A mezzanine például ilyen volt számára, és nem lehet egyedül. Ő csak a szó különlegességét, a titokzatosságát érzékelte, és valahogyan elegáns, sántikálva járó zongoratanárnőjéhez kapcsolta, akitől a mezzoforte szót is először hallotta. Pedig a mezzanine félemeletet jelent, ott bujkál benne az olasz mezzo: valaminek a fele.

A lacipecsenye kábé a hamburger hazai őse, ráadásul nagyon finom: gyors tűzön, paprikás zsírban kisült sertéscombszelet egy kettévágott cipóban. Van olyan hagyomány, amely szerint ez volt az elszegényedett II. Ulászló király kedvenc étele, és így lett a nép száján lacivá. Valószínűbb, hogy a vidéki háztartásokban László napján (június 27-én) költözött a konyha a háztól külön álló, hűvös kis bódéba, a nyári konyhába, így ez lett a lacikonyha – később a vásárokban felállított sütödék, ócska éttermek is ezt a nevet kapták, és ezek fő terméke volt a frissen sült hús.

Pint, messzely, csöbör, mérő, ujj… a régi mértékegységek ma már csak népdalokban és történelmi regényekben szerepelnek (meg a Toldiban). 1875-ben Párizsban 18 ország vállalta, hogy egységesíti a mértékrendszerét – és ezzel kicsit el is szürkíti a világot. Mert icce nemcsak osztrák volt meg magyar (egy icce bor Ausztriában 0,42, itthon 0,34 liter), de egy népmese szerint a cinkotai borissza kántornak azt ígérte Mátyás király, hogy az ő falujában több lesz az icce. A cinkotai (vagy nagy-) icce a duplája a rendesnek, de ugyanannyiba kerül – a legendák világában.

„Életünk úgysem ér egy fabatkát / hagyjuk faképnél Szabadkát, Szabadkát” – szóviccelt valaha Sziveri János költő, és nem számított rá, hogy néhány évtizeddel későbbi olvasói már nem tudják esetleg, mi az a fabatka. A fa még érthető, de a batka? A bapka a 16. századi Csehországban volt aprópénz, és nagyon keveset ért; ha ez fából volna, a nullánál is értéktelenebbé válna: valaha a fagaras szóval is jelölték az értéktelenséget. A fabatka is azt jelzi, hogy valami totál értéktelen.

Van-e köze a salabakternek a vasutasokhoz? Ha még egyáltalán használja ezt a szót valaki, akkor a „vén salabakter” szerkezetben kerül elő. Öreg bakterekről van szó ilyenkor? Majdnem. A német Schaarwachter járőrkatonát jelent (Schaar = sereg, Wachter = őr), és már a német nyelvben általános értelmet kapott: rosszul öltözött, öreg férfit értettek rajta; a magyar nyelv tiltakozott a mássalhangzó-torlódás ellen, így módosult a szóalak, és még egy értelmet adott a szónak: a salabakter hallatán nemcsak egy kopott öregemberre, hanem szakadt borítójú, ócska, régi könyvre is gondolhatunk.

Nemcsak a szavak változnak, a szépségideál sem marad a régi. Két generációval ezelőtt egyértelmű volt, hogy a női báj egyik feltétele a grüberli. Hogy mi az? Ugyanaz, mint a gribedli. Mint a legtöbb „li” végű szavunk esetében, ezúttal is német eredet után érdemes nyomozni. Az első magyar értelmező szótár 1862-ben így definiálta: „arcz-gödör az arcon, különösen a pofák izmain, leginkább mosolygáskor kialakuló gödröcske, melyet a szépség jegyének tartanak”. Valószínűleg a német Grubéból (gödör) jön, és sokan vannak, akik – bár szót már nem találnak rá – még mindig vonzónak tartják.

A népmesék meg a történelem tájaira vezet a hopmester is, aki – mivel a királyi vagy nemesi udvar ügyeit intézi – nyilván sok mindenkit ugráltat. De mégsem a hopp mestere, a közvélekedéssel ellentétben nem két p-vel írjuk. Mint a középkori udvari élet legtöbb szava, ez is német eredetű, és a Hofmeister (Hof = udvar) helyi változata. Ugrálásról nincs szó, csak a ház körüli ügyek intézéséről. Ő az udvarmester vagy másképp az intéző – egy p-vel.

A közért szót nemcsak a negyvennél fiatalabbak nem használják, hanem a vidékiek sem. De a fiatalosan középkorú pestiek még mindig közértbe mennek, ha egy kis sarki élelmiszerboltot vesznek célba. Arra valószínűleg ők sem gondolnak, hogy ilyenkor a Községi Élelmiszer-értékesítő Vállalat (más források szerint: Községi Élelmiszer-kereskedelmi Rt.) nevéből alkotott rövidítést használják. A cég 1948-ban 358 fővárosi és 31 vidéki üzlettel alakult, a csúcson 1670 boltot üzemeltetett, és 1994-re semmi sem maradt belőle – csak a neve

A kaláka jelentését mindenki ismeri: négy nagyszerű (kétszeres Kossuth-díjas) zenész, akiknek több generáció tudja együtt énekelni a dalait. De előttük mit jelentett? A Néprajzi lexikon szerint a legismertebb társas munkák egyikét nevezték így: a faluban házépítés, aratás során ingyen nyújtott segítség, közös tevékenység, és – ez is a munka része! – az utána következő mulatság a kaláka. Ezért létezik kalákatánc is. A szó egyébként román eredetű, és a Székelyföldről meg a vele határos kelet-magyarországi tájakról terjedt el.

A szakajtó szóról a legtöbben sejtik, hogy valami kosár- vagy edényféleség, és köze van a szakításhoz is. Igazuk van! 4-5 literes gyékénykosár, másutt fából faragott tál: a lényege, hogy olyan alakú, mint amilyenre a kenyeret készítik. Ugyanis a szakajtó hivatalos nevén kelesztőedény: azóta használják, hogy a 16. század táján megnőtt a készülő kenyér mérete.

A „makulátlan jellem” kifejezést mindenki érti, habár a hétköznapi tapasztalat szerint nem mindenki rendelkezik vele, vagyis szükség volna a „makulás jellem” szerkezetre is. Vagy legalábbis jó lenne tudni, mi az a makula. A görögök mükla szava még a foltos állat mintáját jelentette – mire a szó latin közvetítéssel hozzánk is elért, már tintapacát értettek alatta, és innen csak egy ugrás, hogy jellemhiba értelemben is használják; az orvosok pedig a szem sárgafoltját nevezik így.

Manapság legfeljebb általános iskolai tanár nénik mondják, hogy „elkapom a grabancod!”, de könynyen lehet, hogy ők sem tudják, mi az a grabanc, csak azt, hogy nem jó, ha elkapják. A grabanc a gallért jelenti, középmagyarban ruhát értettek alatta, és vagy Dél-Németország, vagy Szerbia felől érkezett hozzánk (grabity = megragad, elfog); Timár György szerint pedig egész az ófrancia krappóig (horog) vezethető vissza, és ha ez igaz, akkor az angol grasp (megragad), a német greifen (fog) és a francia grappin (csáklya) is a grabanc rokona.

És ki az a szubrett? Vigyázat, aki tud franciául, az rossz választ ad. A soubrette eredetileg szolgálólányt, komornát jelent, a magyar nyelvben viszont kizárólag színházi szakkifejezésként honosodott meg. Az operett műfaj kötelező eleme két szerelmes pár: a főszerepet játszó komoly szerelmesek (primadonna és bonviván) mellett mindig része a történetnek egy kevésbé fontos, de sokat viccelődő, gyakran alacsonyabb sorból származó, tűzrőlpattant duó: a táncoskomikus, és szíve választottja: a szubrett… azt, hogy ki Oszvald Marika, biztosan nem kell elmagyarázni!

Hogy változott a világ? Nagyvárosok régen és most: