Az ítélkezés lélektana

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon miért okoz örömet másnak az, ha egy embertársát bánthatja vagy egyáltalán belegondol-e abba, milyen érzést okozott neki. Esetleg gyerekkorában a szüleitől látta ezt, ne adj' Isten vele beszéltek hasonló stílusban és ez a normális kommunikáció forma az életében? Valószínű mindre volt már példa a történelem folyamán, de általánosítani nem lehet.

Az ítélkezés azonban az önszabotázs egy formája, hiszen magunkat akadályozzuk vele. Persze ezt így könnyű állítani a számítógép mellett üllve, de ha belegondolunk magunkról toljuk le a felelősséget azzal, ha mást elítélünk. Magunkat könnyebbnek érezhetjük attól, hogy lényegében “lehibásozunk” mást. És részben ebből következik, hogy tehetetlenséggel is megajándékozzuk magunkat ítélkezés közben, hiszen mossuk kezeinket, hogy “mi nem tehetünk semmit.” És ezzel lélekben meg is adjuk magunknak azt az érzés, hogy igazunk van. Így beteljesedik az ember egyik vágya, igazolódik az állítása. Pillanatok alatt magunkban lejátszódik ez, tehát felerősítjük magunkat más elnyomásával, nem törődve azzal, hogy a másikban talán egész életére nézve sebet ejtünk. Az online világban pedig még a likeokkal és emojikkal gyorsan mások is igazolhatják a számos esetben káros megjegyzésünket.

Az ilyen mód, magunk felemelése egy illúzió csupán. Misztikus sikert gyártunk magunk köré és a gyors támogatásnak köszönhetően egy közösség részének érezzük magunkat. És közösséghez tartozni jó, az emberi lélek másik vágya ez, az igazolás után. Közösen utálni valakit, közösen megjegyzést tenni másra ezért örömforrás másnak, mert tudja, hogy van, aki támogatni fogja és velük egy csapatot tud alkotni. Legyen ez egy platform, ami kifejezetten arra lett kitalálva, hogy bizonyos csoportokat, embereket szidjanak rajta vagy akár egy komment; amit nyíltan, de lehet név nélkül biggyesztenek oda valahova.

Az én szememben ez azonban, a gyávaság egyik legnagyobb fajtája. A való életben az emberek nagyon kevés százaléka jönne oda hozzám az utcán és mondaná el nekem, hogy nem áll jól a szemüvegem, de a neten ezt mégis esetleg sokan megteszik, mert nincs következménye. Szemtől szemben kritikát megfogalmazni merész és bátor dolog, de sajnos online ez már nem igaz.

De akkor miért vagyunk kritikusok magunkkal szemben?

Ez nagyon egyszerű, erre vagyunk beprogramozva. Na nem az evolúció vagy genetika alapján, hanem már óvodás kortól a versengésre nevelnek és arra, hogy ki a legjobb, leggyorsabb stb. Tudjuk, hogy nem jó mégis mindig megtesszük ha tükörbe nézünk, vagy fotót látunk magunkról. Gyerekkorunktól fogva, ha nem tudjuk teljesíteni az elvárásokat, akkor kaptuk a kritikát. És gyerekként nagyon sok elvárás ér minket. A szüleink, intézmények, szabályok, gyerektársaink. Nagyon könnyen borul a kártyavár és bizony egyik elem vonza a másikat a kritika várban. Ez beépül a személyiségünkbe, és folyamatosan cipeljük magunkkal felnőttként is. Még a tanulmányaikban- vagy közösségben sikeres gyerekek is, hiszen ők sok esetben pont a kritika elől menekülnek eredményeikkel vagy hírnevükkel.

Az ítélkezés elsöprése egy nagyon nehéz és tudatos belső munka. De ha sikerül tudatosítani első lépésben, hogy ez ítélkezés volt; akkor utána már könnyebben ki lehet iktatni a szokást a mindennapjainkból és egy könnyebb, szebb világot tudunk akár mikro szinten kialakítani magunknak.

Nézd meg galériánkat, amiben kicsit arról beszélünk miért nem szabad külsőségek alapján ítélkezni!