Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg.

Bementem a kávézóba, ahol a találkát megbeszéltük. Nem voltak sokan, leültem egy padra a fal mellett. Kikerestem a könyvemet a táskámból, és amíg megtaláltam, ki kellett belőle vennem ezt-azt. Mikor végeztem, szépen visszapakoltam mindent, és kezemben a könyvvel keresztbe tettem a lábamat és körülnéztem. Majd arra gondoltam: vajon régen is így csináltam volna?

A lábamat lehet, hogy keresztbe tettem volna. Azt szoktam korábban is. De könnyen lehet, hogy széles „kanterpeszben” ülnék, amit – amíg a hely tágassága megengedte – gyakran megtettem. Figyelem: a „kanterpeszt” nem a herék jelenléte indokolja (bármit is mondjanak a férfiak), hanem az, hogy kényelmes! Tudom, mit beszélek. Rendesen ülni sose, így most se tudok, ezért – hacsak nincs rajtam egy, ezt tényleg ellehetetlenítő rövid és szűk szoknya – előbb-utóbb mindenféle tornamutatvánnyal kísérletezve próbálom elviselhetővé tenni az ülést. Férfiként ezt három perc után kezdtem, most, a női szerepek keretei között talán tíz percig is tudok várni.

Azt gondolom, hogy a táskámba kevésbé pakoltam volna ilyen szépen vissza, pár cuccot talán az asztalon hagytam volna. Férfiként magától értetődőbb, hogy „körbepisiljük” a területünket, a társadalom elvárja, jutalmazza – vagy legalábbis tolerálja –, hogy a közterekből minél nagyobb részt hasítsunk ki magunknak. Nemritkán azt is, hogy más nők terét is köztérnek tekintsük és eszerint bánjunk vele.

Hogyan is jöttem be? Két pasi előreengedett. Feminista vagyok, de ezt nem bánom, bár kicsit fura, hogy ilyenkor úgy érzem magam, mintha zsúrkocsin toltak volna be a kávézóba. Őszintén szólva most is előre szoktam engedni a szimpatikus embereket, nőket és férfiakat egyaránt, amivel szoktam némi meglepetést kelteni. Olyankor kapcsolok, hogy „ja, most már nő vagyok, férfiakat nem kell előreengednem”.

Másképp használom a rendelkezésemre álló tereket, ez biztos. Az is biztos, hogy kevesebb tér áll ténylegesen rendelkezésemre. Ha heteró házasságban élnék, és nem gyűlölném az autókat, akkor enyém lenne a kisebb autó, akkor is, ha én intézném a bevásárlásokat, én hordanám a gyerekeket. No igen, a férjemnek „reprezentálnia” kellene, haha. Ma délben, miközben elfogyasztottam egy falafelt, kétszer kellett szólnom a büfés fickónak, hogy arrébb füstöljön a cigarettájával. Sem a nemdohányzók védelme, sem a koronavírus nem volt elég arra, hogy tiszteletben tartsa a személyes teremet, és nyilván nem fogjuk megtudni, mennyiben alakult volna máshogy a helyzet, ha még férfiként ülök ott, sem azt, hogy mi történik, ha már elsőre egy haboltó készülékkel oltom ki a cigijét. Egy este kisebb baráti társasággal találkoztam. A találkozót egy nagyobb park mellett beszéltük meg. Férfiként a területet egy szép, ősfás tájnak láttam volna, női szemmel azonban nem volt más, csupán egy rosszul kivilágított park. Az egyik lány kicsit késett. Gyalog jött, és meg kellett kerülnie a parkot. Az egyik srác meg is kérdezte: de hát miért nem jöttél át a parkon? Egyszerre, meglepve néztünk a fiúra. Láthatóan eszébe sem jutott az a szempont, hogy egy nő ott nem fogja magát biztonságban érezni. Ő is a rövidebb úton jött, keresztben. Egyébként én is. Bár egy kicsit én is félek, amíg lehet, félelmemet elvi okokból ignorálom. Én biciklivel tekertem át a parkon átvágó út közepén, hogy ha jobbról vagy balról lép valaki elém, akkor legyen valami módom reagálni. Korábban jobboldalt tekertem volna a KRESZ logikáját követve, és nem gondoltam volna, hogy okom lenne bármitől tartani.

Barátunk nem az egyedüli, akiben fel sem merült, hogy egy nőnek mennyire más felhasználói élmény jut ugyanabban a parkban: a telefon útvonaltervezője is magától értetődően küldte be az ötvenkilós lányt a sötét fák közé. Pedig már vannak olyan nyílt forráskódú térképek, amelyeknél nemcsak az szempont az útvonal tervezésénél, hogy mivel megy az ember, hogy hol tapasztalható dugó, hanem az is, hogy hol van rendes közvilágítás, hol érzi magát az ember lánya biztonságban este tíz után is. Sajnos vannak városok, ahol ez nagyon más (értsd: hosszabb) útvonalat jelent, mint amit egyébként választanánk, de ezekben a városokban igény is van az ilyen tervezésre.

A biztonságos térhasználat egy másik parknál is fontos szempont lett, ahol főleg esténként szoktam futni. Korábban a futás veszélyessége fel sem merült, ez is megváltozott. Ha sötétben futok, inkább fejlámpa nélkül teszem: az utat ismerem, tehát nem fogom a bokámat kitörni, és őszintén szólva nagyobb biztonságban érzem magam, ha nem vagyok látható.

Egyszer láttam egy kismamákból álló kisebb csoportot egy parkban: a hosszú ideje reménytelenül zuhogó, sűrű esőben, gondosan letakart babakocsik mellett tornáztak.Én viszont most nem a reménytelenül zuhogó esőben tornázom, helyzetem sokkal rosszabb: egy kényelmetlen széken kell ülnöm. Magam alá húztam az egyik lábamat, és épp a másikat próbálom valahogy valahova tenni, rég nem törődve azzal, hogy a korombeli „rendes nők” ilyesmit nem csinálnak, amikor megérkezik a barátom. Felkászálódom, megölelem. Régen is próbáltam bevezetni az ölelést a közeli barátaimmal, kevesekkel sikerült tényleg jól. A kézfogást jobban szerették. Az férfias. Az a biztos, az a jobb.

Na, hát én már nem vagyok férfi, úgyhogy a tranzícióm (nemváltás – a szerk.) után igen hamar kezdtem átállni arra, hogy női módon köszöntsem ismerőseimet, amivel egy darabig általában mindketten zavarban voltunk, aztán nagyon jó és természetes lett. Nőként nemcsak szabadabban élhetem ki az érintések iránti szükségletemet, de egész más színezete lett annak, ha belépek a másik személyes terébe. Férfiként is gyakran szerettem volna a számomra fontos beszélgetőpartnereimnek mondjuk a karját, vállát, kezét megérinteni, de ezt csak nagyon ritkán mertem megtenni. A konzervatívan nevelt férfiak nagy része az intimitást veszélyes, buzis dolognak tartja, ami a halálnál is rosszabb, ezért őket nem érintette jól az akcióm. A nőkkel meg azért nem mertem kezdeni, mert féltem, hogy kéretlen közeledésnek veszik. Most, hogy a férfi és női ismerőseim is magától értetődően nőnek tekintenek, megkaptam azt a kis jogosítványt, hogy ilyen könnyű érintésekre beugorjak vendégnek mások intim terébe.

Korábban nyilván tudatában voltam a várható reakcióknak, tehát például késő este, ha felszálltam a HÉV-re, nem ültem az egyetlen, egyedül utazó nő közelébe, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát. Amióta fordult a kocka, nagyon nagyot fordult: most én érzem magam rosszul, ha az üres vasúti kocsiban velem szemben ül le egy fickó, és én nem vagyok meglepve, hogy ha a másik magányosan utazó nő olyan közel vár a peronon, olyan közel ül le, hogy „szükség esetén” egyikünk se legyen egyedül. Végre nem tekintenek veszélyforrásnak, és ez a nőiességemmel kapott egyik legfontosabb nem várt privilégium, amit nem győzök csodálni és élvezni. Ugyanaz az érintés, ami ismeretlenekkel vagy futólagos ismerősökkel férfiként kezdeményezve tolakodónak számított volna, most egyértelműen pozitív elbírálás alá esik: egy kis kedvesség, amivel hatalmamban áll jobbá tenni egy picit a másik napját. Tulajdonképpen ez a megkülönböztetés is egyfajta szexizmus, de nem hiszem, hogy bárki is hibáztatható érte.

Barátommal tizenöt éve ismerjük egymást közelről, igen sok mindent végigcsináltunk együtt. Ő sose merné, ezért átnyúlok én a kávézó asztalán és röviden megérintem a kezét. Ilyenkor mindketten örülünk. Az érintésnek, ami fontos és egészséges. Én pedig annak is, hogy a barátom azért veszi ezt tőlem ilyen jól, mert elfogadott nőnek. Ő meg, azt hiszem, annak is, hogy megtehetem helyette azt, amit ő nem mer. Mert nekem átjárásom van a kettőnk közötti határon.

Hírességek, akik transznemű vagy nemsemleges gyereket nevelnek: