Heatherrel, a feleségemmel szinte egyetlen nézeteltérés nélkül sikerült kevesebb, mint két hónap alatt megszervezni az esküvőnket. Na jó, azért nem volt teljesen zökkenőmentes: én mindenáron a Train „Marry me” című dalát akartam nyitótáncnak, ő viszont kijelentette, hogy az ki van zárva. Végül közösen megállapodtunk egy Jason Mraz-számban. Tényleg csak ennyi volt.

Csodálatosan sikerült a ceremónia és az azt követő buli is. A párom egész családja és azok a barátok, akikkel együtt nőtt fel, velünk együtt örültek és ünnepeltek, mondhatom, hogy tárt karokkal fogadtak engem.

Néhányan azért persze előálltak koholt kifogásokkal, mint például: „túl messze van”, vagy „most voltam állásinterjún és valószínűleg pont akkor kezdek”. Én mindegyik problémára próbáltam rögtön megtalálni a megoldást: felajánlottam, hogy álljuk az utazásuk vagy a szállásuk költségét, esetleg valakihez csatlakozhatnak, aki szintén errefelé tart. De persze senki nem kért a segítségből, és én jól tudtam, hogy mindez pontosan ugyanazért van, amiért többen évek óta nem beszélnek velem, annak ellenére, hogy én minden családi ünnepükről megemlékezem és felköszöntöm őket, még képeslapot is küldök nekik postán.

Arra sem méltattak, hogy szemtől szembe mondják el, nem jönnek el életem legfontosabb napjára, ami azt illeti, az édesanyámmal üzenték meg. Köztük a nagymamám is, akit minden héten felhívok és gyakran látogatok, és akinek én vagyok az első unokája, aki megházasodott. Azt hiszem, ez utóbbi sújtott le leginkább úgy engem, mint az anyámat is.

Szörnyen csalódott voltam. Persze voltak olyan családtagok is, akik érthetően maradtak távol, például a 8 és fél hónapos terhes rokonom és családja, akik már nem akartak nekivágni egy ilyen hosszú útnak; de olyan is akadt, akiről tudom, hogy egyszerűen nem tudta megoldani, hogy szabadságot kapjon a munkahelyén. De az, hogy valaki azért nem megy el egy családtagja esküvőjére, mert az történetesen transznemű, az lesújtó érzés lenne bárkinek, így nekem is az volt. Borzasztó nagy nyomást gyakorolt ez rám, amíg szüntelen próbáltam megtalálni a válaszokat a miértre.

Én megértem, hogy ők jóval konzervatívabb értékeket vallanak, és hogy ez határozza meg az életük minden mozzanatát, s el is fogadom mindezt. Tudom, hogy bizonyos téren nem vagyok képes változtatni a gondolkodásukon, ezért inkább meg sem próbálom győzködni őket. Néhányukat nem valami könnyű megérteni és elviselni, de ettől még sosem szerettem őket kevésbé, és mindig mindenben támogattam őket.

Ők vajon miért nem tudták ugyanezt megtenni értem?

Annak ellenére egyébként, hogy a vérszerinti rokonaim nem voltak jelen, így is vagy 100 ember jött össze a nagy napunkon, többségük mellesleg még sosem találkozott egymással azelőtt. A szerelmünk és a közös jövőnk ünneplése közepette egyszer csak összeállt egy új család, amelyről korábban nem is sejtettem, hogy szükségem lenne rá. Ugyan még mindig bánt, hogy a sajátjaim így viselkednek velem, afelől viszont semmi kétségem, hogy enyém lett a legelfogadóbb, leginkább szerető család, s ennél kérve sem kaphattam volna jobbat.

(A cikk szerzője Caleb Camacho, Los Angelesben élő transznemű férfi, édesapa; aki rendszeresen blogol nem mindennapi mindennapi életéről.)