Borítókép: „Valóra váltottam a gyerekkori álmom” interjú Szigetvári Eszterrel, aki egyike azoknak a 24 embernek, akik megcsinálják egy évben a 300 km-es Északi sarkkör túrát Forrás: Szigetvári Eszter

„Valóra váltottam a gyerekkori álmom” interjú Szigetvári Eszterrel, aki egyike azoknak a 24 embernek, akik megcsinálják egy évben a 300 km-es Északi sarkkör túrát

Van, amikor még Te sem hiszed, hogy valóra válhat az álmod - aztán a következő pillanatban már kutyaszánon utazol-

Amikor először hallottam Szigetvári Eszter teljesítményéről, azonnal tudtam, hogy szeretnék vele egy interjút készíteni. Egy sajtótájékoztatón mesélt arról, hol is járt és hogy jutott oda, mindezt olyan egyszerű és alázatos hangnemben tette, hogy azt gondoltam, talán még Ő se hiszi el, micsoda teljesítményt is vitt végbe.

Olvassátok szeretettel az interjút, melyben megismerhetitek hogy nincs korhatára vagy bármilyen korlátja annak, hogy az álmok valóra váljanak.

Mutatkozz be kérlek. Ki vagy, mivel foglalkozol?

Szigetvári Eszter vagyok, Bükkszentkereszten élek a családommal, és HR területen dolgozom. Igazából mindig is természetközeli ember voltam, de a Fjallraven Polar után fogalmazódott meg komolyabban bennem, hogy a városi panelből szeretnék felköltözni az erdő közelébe, így a Bükk tökéletes választásnak bizonyult.

Ezek szerint a túra adta meg neked az utolsó lökést a váltáshoz. Arra lennék kíváncsi, hogy mi volt a motivációd, amiért egy ilyen nehéz túrára vállalkoztál?

Kislány koromban kaptam egy szibériai huskyt, és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer kutyaszánhajtó szeretnék lenni. Magával ragadott a sarkvidéki hangulat, amit a könyvekben olvastam, és az embert próbáló viszontagságos körülmények, ahogy élnek.

Az érettségink idején, 1996-ban az osztálytársaimmal egymásról írtunk egy kis szöveget, hogy a többiek szerint kiből mi lesz 20 év múlva, és ezt a 20 éves érettségi találkozón bontottuk fel, 2016-ban. Rólam akkoriban azt írták, hogy kutyaszánhajtó leszek, de persze ebből nem lett semmi. Pár hónappal ezután találkoztam a közösségi médiában a felhívással, hogy lehet jelentkezni a Fjallraven Polarra, ami egy 300 km-es túra az északi sarkkörön túl, ahova mindenféle előképzettség és ismeret nélkül bárki jelentkezhet.

Elég izgalmasan hangzik. Megláttad a hirdetést és jelentkeztél. Milyen is ez a túra pontosan?

A Fjallraven nevű svéd outdoor ruházatot gyártó cég szervezi, ahol az elsődleges cél a természetjárás megismertetése, megszerettetése, valamint annak bemutatása, hogy megfelelő felszereléssel bárki képes egy ilyenre.

A túra előtt kaptunk egy elméleti oktatást az öltözködésről, étkezésről. (pl. naponta 10.000 kcal-t kell elfogyasztani), és egy gyakorlati részt a szánhajtásról. Mindenkinek egy 6 kutyás szánja volt, amin magunkkal vittük az egész túrára a felszerelést, ennivalót, kutyák ellátásához szükséges dolgokat. A napi túra után magunknak felvertük a sátrat, ami 1,5-2 méteres hóban nem is volt olyan könnyű, de előtte a legfontosabb a kutyák ellátása és etetése volt. Mindegy volt, mennyire vagyunk fáradtak, kimerültek, elsőnek az ő jóllétük számított.

Minderről úgy mesélsz, mintha csak a Balatonnál sátoroztál volna. Arról mesélsz kicsit, hogyan zajlott a jelentkezés és a kiválasztás?

A jelentkezés egy online felületen keresztül zajlott, ahova egy kis videót kellett feltölteni, ugyanis a jelentkezés egyik módja az volt, hogy a közösségi médiában szavazatokat kellett gyűjteni. Ez volt az igazán izgalmas feladat, mert mindenki csak egyszer szavazhatott, és az volt a cél, hogy Magyarországon én szerezzem a legtöbb szavazatot. Rengeteg ember szimpátiáját sikerült megszereznem, Erdélytől, Írországon át Kanadáig, rengeteg magyar szurkolt nekem. Nagyon sok embertől kaptam privát üzenetet, hogy milyen motiváló volt nekik, hogy közel 25 év után valóra váltom a gyerekkori álmom.

Az eredményhirdetés online zajlott, és nagyon szoros volt a verseny, mert pár száz szavazattal volt csak lemaradva utánam a második helyezett. Ő annyira elszánt volt, hogy következő évben meg is nyerte, sőt, a verseny után ki is költözött Svédországba.

Már az is hatalmas teljesítmény, hogy jelentkeztél! Milyen volt a felkészülés, hogyan élted meg? Voltak nehézségek?

Mivel akkor már egy ideje akadályfutó versenyeken indultam, a fizikai felkészülésnél sokkal nehezebb volt, hogy egyáltalán nem tudtam, mi vár rám. Átlagos edzettséggel végig lehet a túrát csinálni, inkább a lelki állóképesség volt a fontos.

Kikkel voltál együtt? Milyen volt a társaság?

A világ minden tájáról 24-en gyűltünk össze, a legfiatalabb 18 éves volt, a legidősebb 60+-os. Mondtuk is viccesen egymás közt, hogy a Mount Everestre évente pár százan feljutnak, míg ide csak évente 24-en. A barátság és a kapcsolat azóta is tart sokukkal, a Covid előtt még “újratalálkozót” is szerveztünk Amszterdamban, valamint egy vietnámi társamat meg is látogattam, amikor Ázsiában jártam. Egy magyar társam is volt, akit a kreatív videója alapján választott ki a zsűri, így neki nem szavazatokat kellett gyűjteni.

Igazán izgalmas és változatos lehetett egy ilyen nemzetközi és vegyes csapattal együtt tölteni ennyi időt. Milyen felszerelésetek volt, mennyire volt speciális?

A személyes higiéniai felszerelésen túl mindent a szervezők biztosítottak, a zoknitól a sapkáig, több szettet is, hiszen nem lehetett előre tudni, hogy milyen időjárás lesz. A Fjallraven cég rendkívül jó minőségű felszerelést gyárt, gyakorlatilag ez az alapja a túlélésnek a sarkvidéken. Megtanultunk hóviharban tüzet gyújtani eszköz nélkül, hókuckót építeni magunknak, és mindenféle hasznos praktikát.

Biztos vagyok benne – saját tapasztalatomból kiindulva – hogy nem lehet mindenre felkészülni. Mi volt a legnagyobb kihívás az út során?

Az ismeretlen, és hogy bár kívülről nem tűnik fárasztónak napi 7-8 órát “állni” a szánon, iszonyúan embert próbáló feladat. Illetve az első este, amikor még este 11-kor is a sátrat próbáltuk meg felállítani étlen-szomjan. Egyszer volt olyan, hogy forró vizet tettem a kulacsba, arra számítva, hogy pár óra alatt kihűl, de annyira tartotta a meleget, hogy a szánon egész nap inni sem tudtam belőle.

Mi volt a legemlékezetesebb számodra, amire mindig emlékezni fogsz?

SZE: -24 fokban egy szál hátizsákban aludni a sarki fény alatt.

Azt el is hiszem. Mit hoztál haza magaddal? Mit tanultál ebből az élményből, tapasztalatból?

Bármire képes vagyok, ha igazán szeretném.

Azt hiszem ezt a gondolatot viszem magammal én is ebből a beszélgetésből. Megcsinálnád még egyszer? Ha igen, van valami, amit máshogy csinálnál?

Sajnos ebben a szervezésben nincs erre több lehetőség, hiszen évente több tízezren jelentkeznek, ezért csak egyszer lehet jelentkezni. Viszont az az álmom, hogy – persze ha érdekli és felkészül – a lányom és én legyünk a világ első anya-lánya párosa, aki ezt megcsinálja. Most 14 éves, így 4 éve van még.

Azt megosztod még az olvasókkal, hogy mire vagy a legbüszkébb?

Azon túl, hogy valóra váltottam a gyerekkori álmom, hálás vagyok, hogy példát mutathatok kitartásból, elszántságból, hosszú tűrésből.

Nagyon köszönöm, hogy elmesélted nekünk ezt a történetet, és kívánom Mindenkinek, hogy az álmok, amiket magunkban dédelgetünk, így váljanak valóra, mint a Tied.