Al Ghaoui Hesna: „A jelenbe kellene visszahozni magunkat és megélni a pillanatot, mert közben elmulasztjuk értékelni azt, amit a most adhat”

Borítókép: Al Ghaoui Hesna: „A jelenbe kellene visszahozni magunkat és megélni a pillanatot, mert közben elmulasztjuk értékelni azt, amit a most adhat” Forrás: Falus Kriszta
Al Ghaoui Hesna számomra a finomság, érzékenység, egyben az intelligencia és bátorság megtestesítője. Évekkel ezelőtt Bábel című műsora szegezett minden alkalommal a képernyő elé, később pedig elgondolkodtató, értékteremtő írásait, podcastjait kerestem szinte megszállottan. Beszélgetésünk apropóját ezúttal a boldogság forrásának, mibenlétének keresése adta, ám Hesna gondolatait, megtapasztalásait nem csak a vele készült interjúban olvashatod, hanem meg is hallgathatod szeptember 22-én, a Boldogság nyomában című Éva Psziché Estünkön, ahol ő is a kerekasztal-beszélgetés vendége lesz.

Al Ghaoui Hesna Prima Primissima és Kamera Hungária díjas újságíró, szerző, filmkészítő, aki korábban számos háborús terepen forgatott hosszabb és rövidebb riportfilmeket. Saját műsorával, a Bábellel elsősorban az emberi viselkedés mozgatórugóit járta körbe. Munkája során megdöbbenve figyelte meg a félelem pszichés és fizikai hatását, nemcsak a rettegő lakosságon, hanem a katonákon, a többi újságírón és saját magán is. Ezért kezdett később alaposabban foglalkozni a témával, amelyről könyvet is írt, Félj bátran címmel, amellett érvelve, a félelmet lehet hajtóerőként is használni az életünkben, nem csupán háborús tudósítóként, hanem szülőként, társként, alkotóként, alkalmazottként vagy épp vezetőként a mindennapok során is. Kétgyermekes anyaként a félelem-bátorság témájával a gyerekeket is megszólította, Holli, a hős és a Soha ne add fel című gyerekkönyveivel. Legújabb kutatási témája a lelki alkalmazkodóképesség, a poszttraumás növekedés (PTG) és az, hogy hogyan tudunk nehéz helyzetekből nemcsak visszapattanni, hanem egy krízisből akár erőt is nyerni. 2021-ben Fulbright kutatói ösztöndíjat nyert az Egyesült Államokba, ahol a Berkeley Egyetemen foglalkozott a témával. Munkája mellett a Hősök Tere kezdeményezés nagykövete és a tehetséggondozást támogató Edisonplatform gondolkodói körének tagja.

Hesna két éve nyerte el a világ egyik legnagyobb presztízsű ösztöndíját, a Fulbright-ösztöndíjat és így került a kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológiai tanszékére, hogy a lelki alkalmazkodóképesség, a reziliencia szakértőjévé képezze magát. Egy évet töltött kint a családjával - férjével és két gyermekével- Kaliforniában, ahonnan augusztus elején, pont akkor tértek vissza Magyarországra, amikor itt szinte minden a feje tetejére állt.

Hogy érzitek magatokat újra itthon? Mit hagytatok magatok mögött fájó szívvel Amerikából hazatérve és mi okozta a legnagyobb örömet, amikor megérkeztetek Magyarországra?

Fájó szívvel hagytuk ott San Francisco-t és környékét, a csodás kirándulóhelyeket, amelyeket egy év alatt bejártunk és az aktív szociális életünket. Több új, igazán jó barátot szereztünk kint, akikkel gyakran összejártunk, a gyerekkori barátnőm pedig egy órányira lakott tőlünk, és nagy élmény volt újra kapcsolódni egymáshoz. Fájó szívvel hagytam ott a Berkeley Egyetemet is, azt a tudományos közeget, azokat az embereket, akik olyannyira inspirálóan hatottak rám. És mindannyian nehezen búcsúztunk a kinti ovitól, amit nem csak a gyerekeink, de mi is imádtunk.

Nagyon örültünk viszont a hazatérésnek a családunk miatt, mert csak a férjem ágán tudtunk találkozni rokonokkal, az én családommal egy éven át a fő kapcsolattartási forma a videócsetelésekre korlátozódott. Ilyen szempontból nagyon hosszú volt ez az egy év és már nagyon vártuk, hogy visszatérve Magyarországra újra feltölthessük a családi „szeretetbugyrainkat” és persze azt is, hogy találkozzunk az itthoni barátainkkal. Ezekből az élményekből igyekeztünk bepótolni a lemaradásunkat és minél többet behabzsolni a nyári szünet alatt.

Nem könnyű időszakban csöppentünk vissza a magyar valóságba, most minden erőnkkel azon vagyunk, hogy alkalmazkodjunk. Persze világszinten sem egyszerű, ami történik, de itthon most különösen sok negatív változás történt és ezek nyomott hagytak az embereken: lehet érezni a feszültséget és a félelmet a levegőben.

Ilyenkor jó, ha az embernek van mihez visszanyúlni, van miből táplálkozni érzelmileg, például a gyermekkori emlékekből, a családból.

Szerencsére nekem nagyon boldog gyerekkor adatott, - a szó pozitív értelmében - nagyon szoros kötelékű családban nőttem fel. A mai napig összetartunk és mindenben számíthatunk egymásra és az is sokat elárul rólunk, hogy felnőttként is eljárunk együtt nyaralni, szívesen töltjük közösen, egymás társaságában a szabadidőnket.

A gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, mint egy nagyon boldog időszakra, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az iskola és a teljesítménykényszer miatt sokat szorongtam, annak ellenére, hogy mindvégig kitűnő tanuló voltam. Elsősorban az eltúlzón hierarchikus, fegyelmező, tekintélyelvű és nem a kreativitásra, hanem a memorizálásra, a tanagyag bebiflázására fókuszáló oktatástól szenvedtem. És nem azért, mert nem voltam jó tanuló. Az iskolai teljesítményemmel nem volt probléma, és a tanáraimra sem lehetett panasz, magával a rendszerrel nem tudtam azonosulni.

Arra, hogy mennyire másként is működhet az oktatás, akkor döbbentem rá első ízben, amikor egy ösztöndíjnak köszönhetően lehetőségem nyílt rá, hogy Amerikában tanuljak. Igaz, a szorongás még sokáig velem maradt és meghatározta a gondolkodásomat és az érdeklődési körömet is. Nem véletlen, hogy a mai napig foglalkoztat ez a téma és gyerekeknek írok erről könyveket.

Nem voltak pszichés problémáim, de emlékszem, hogy a szorongás, a mindenáron megfelelés kényszere folyamatosan ott munkált bennem. Éppen ezért – mert én magam is megtapasztaltam, milyen káros hatása van egy gyerekre - tartom olyan fontosnak, hogy ezt a poroszos iskolarendszert végre felváltsa hazánkban is egy sokkal emberközelibb, szabadabb, a kreativitásnak és a személyiségnek sokkal nagyobb teret adó oktatási forma. Mert ami most van, az senkinek sem jó: sem a tanároknak, sem a gyerekeknek. Ennek az erősen központosított, merev rendszernek egyszerűen lejárt az ideje. Olyan sok nagyszerű módszer létezik már a nagyvilágban, amelyeknek a hatékonyságát, eredményességét kutatásokkal is alátámasztották. Ezek mindegyike azt tűzte ki célul, hogy a gyerekek kíváncsiságát ébren tartsa, a kreativitásukat, tanulási vágyukat ösztönözze. Szerencsére azért már Magyarországon is működik jó néhány olyan iskola, ami ezekre a célokra építi a módszertanát. És ezért is vagyok a Hősök Tere Alapítvány nagykövete, mert a tanároknak olyan módszereket és eszközöket ad a kezébe, amelyek pont ezt a játékosságot, és a szemléletformálást erősítik.

Ha visszarepülhetnék az időben és adhatnék a gyermekkori önmagamnak egy jó tanácsot, arra kérném, találjon játékosabb fogást az iskolán, mert nem az élete múlik rajta. Szívesen elbeszélgetnék a 7-8 éves énemmel és megnyugtatnám, hogy el fogja érni mindazt, amire olyannyira vágyik, mert kitartó munkával minden lehetséges.

Hogyan látod most, felnőttként, mi formálta még a személyiségedet gyermekkorodban?

Hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy olyan sokat jöttünk-mentünk a világban. Az édesapám szíriai, ezért sokat utaztunk Szíriába, Libanonba és számomra nagyon sokat jelentett, hogy már gyerekként két sok mindenben különböző kultúrát ismerhettem meg.

És amire még visszaemlékszek és – ma már szülőként is- nagyra értékelek, hogy a szüleim soha nem akartak lebeszélni arról, hogy belevágjak valamibe vagy kipróbáljak új dolgokat, csak azért, mert tele vannak kihívásokkal vagy mert kicsit nehezebbnek bizonyulnak. Mindig inkább arra inspiráltak, hogy legyek nyitott és bátor, merjek új dolgokat kipróbálni. Bíztak a sikereimben, de azt sem tartották katasztrófának, ha valami nem jött össze. Olyankor azt mondták, hogy majd megoldjuk együtt. Tudták, hogy szükségem van arra, hogy kipróbáljam magam és kicsit feszegessem a határaimat. Én pedig biztos lehettem mindig abban, hogy ha elesek, mindig lesz, aki felsegít, a védőháló mindig ott lesz alattam.

Azt veszem észre, hogy manapság túlóvjuk a gyerekeinket. „Vattázzuk őket” – szoktam másoktól is hallani ezt a most divatos kifejezést, - nehogy valamilyen trauma, negatív hatás érje őket. Én magam is beleesek gyakran ebbe a hibába, mert féltem a gyerekeimet. Olyan sok inger éri őket, annyi minden zajlik a világban, és a média is folyamatosan azt érezteti velünk, hogy annyi veszély leselkedik ránk úgy általánosságban. De tudatosan próbálok odafigyelni arra, hogy ne féltsem túl őket, hagyjam őket megfelelő szintű kockázatot vállalni és inkább én legyek az, aki megpöcköli őket, hogy bele merjenek vágni új dolgokba, akkor is, ha nem biztosak abban, hogy meg tudják csinálni. Mert így tudnak önbizalmat, élményeket, tapasztalatokat szerezni, sikereket és kudarcokat is átélni.

A gyerekkorodból mik azok az igazán boldog pillanatok, amelyeket a mai napig szívesen idézel fel?

A családi karácsonyok a legmeghatóbb, legkülönlegesebb emlékeim a gyerekkoromból. Szinte mindegyiket fel tudom idézni magamban: a készülődés izgalmát, a finom illatokat, azt a különleges, megható és bensőséges érzést, ami körbelengte az ünnepet és a boldogságot, hogy együtt a család.

A húgommal, Naimával és a nagynénémmel, Vikivel, akivel testvérekként nőttünk fel, minden karácsonyra készültünk egy kis meglepetés előadással, amit annyira szeretett a család, hogy még akkor sem akarták elengedni ezt a hagyományt, amikor az kamaszként már kezdett kicsit kínossá válni számunkra. Most már szerencsére a mi gyerekeink veszik át a stafétabotot ebben.

És felnőttként mikor érezted/érzed magad igazán boldognak?

Szerencsére sok ilyen pillanat van az életemben. A gyerekeim születése és az azt követő egy év mindenképpen ilyen boldog, mennyei állapot volt. Amikor egy évre ki tudtam szakadni a munkámból és csak rájuk koncentrálhattam. Fantasztikus volt, hogy olyan sokat tudtunk együtt lenni először hármasban, majd négyesben és a nagyszülőkkel. Ez az időszak teljesen új szintre emelte a kapcsolatunkat a férjemmel és a szüleimmel is. Elkezdtem másként szemlélni a világot: amikor én magam is szülővé váltam, elkezdtem sokkal jobban értékelni mindazt, amit a szüleim megtettek értem.

És az esküvőm is egy ilyen mesés emlék. Megható, egyben bulis esemény is volt. Annak is ott a helye a boldog és legemlékezetesebb események között. Emlékszem, hajnalig buliztunk, fél 5-kor mezítláb táncoltunk, aztán néztük, ahogy felkel a nap.

Az évek alatt arra is rájöttem, hogy számtalan boldog pillanat nem is feltétlenül látványos vagy hangzatos eseményhez köthető. Rengeteg olyan belső emlékem van, amikor tulajdonképpen csak a fejemben született egy jóleső pillanatkép, például arról, amikor egy nagyon megható, bensőséges beszélgetés részese lehettem vagy egyszerűen élveztem a szeretteimmel az együttlétet, a maga egyszerűségében. Számomra az emberi kapcsolódások a legfontosabbak. Hálás vagyok a Sorsnak és szerencsés vagyok, hogy a családtagjaim között nagyon jó a kapcsolat, mindannyian egészségesek vagyunk és sok időt tudunk egymással tölteni.

Rengeteg helyen jártál a világban. Hol találkoztál a legboldogabb emberekkel? Meg tudtad fejteni a boldogságuk titkát?

Két helyen volt ilyen érzésem: Norvégiában és Ugandában. A norvégokon azt éreztem, hogy imádják az országukat, annak ellenére, hogy az időjárás nem túl kegyes hozzájuk. Mert egyébként az életük biztonságos és kiszámítható. Anyagi jólétben élnek, de nem az extrém verzióban, hanem konformista módon: inkább a kényelem, a fenntarthatóság és a biztonságérzet jellemzi az ő jólétüket. És ebben nagy szerepe van annak is, hogy ott azt érzed, az állam valóban gondoskodik rólad, és fontos, hogy te jól érezd magad. Miért is lenne ez másként, hiszen szuper az oktatás, az egészségügy, és az állampolgárok azt érzik, hogy az állam értük van és nem fordítva. Nem is találkoztam még olyan norvéggal, aki hosszú távon emigrálni akart volna, maximum azért, hogy felfedezze a nagyvilágot, mert a kíváncsiság hajtja.

A másik ilyen megragadó élmény pedig Ugandában, egy kampalai nyomornegyedben ért, ahol arra eszméltem rá, hogy több mosolygós ember jött velem szemben, mint Budapesten, holott abban az országban emberek milliói nyomorognak és bizonytalan, hogy másnap mit fognak enni. Messze a magyar életszínvonal alatt élnek, az emberekben mégis sokkal több az életerő, az életkedv, a vidámság.

Nem tudom a titkát, de ennek a boldogságnak talán egy összetevőjét meg tudom nevezni: egyszerűen más az elvárásuk az élettel szemben.

Nem a felhalmozás és a folyamatos tervezgetés, jövőn aggódás áll a mindennapjaik fókuszában. Jelen vannak az életükben, a jelenre koncentrálnak és a változást az élet természetes részének tekintik. A természetnek kiszolgáltatottabban élnek, de éppen ezáltal pontosan tudják, hogy az élet, akárcsak a természet, kiszámíthatatlan egy bizonyos ponton túl és nem is akarják túlkontrollálni, mint ahogy azt mi tesszük Európában. A változáshoz való viszonyuk teljesen más, éppen ezért nem rettegnek annyira a jövőtől, mint mi és ezáltal a kihívásokat is sokkal rugalmasabban tudják kezelni.

Mi irányítani akarunk mindent, már az időjárást is és rettegtünk attól, akár egy koronavírus járvány kapcsán, hogy elveszítjük a kontrollt. Nem azt tanuljuk meg ezekből az eseményekből, hogy érdemesebb lenne jobban alkalmazkodni és a jelenben maradni, hanem arra keressük mindenáron a megoldást, hogyan tudnánk visszakaparintani a kezünkbe az irányítást. Ezáltal elfelejtünk a pillanatban lenni. Valahogy tényleg a jelenbe kellene visszahozni magunkat, megélni a pillanatokat és nem a múlton rágódni, meg a jövő miatt rettegni, hanem ott lenni a jelenben, mert közben elmulasztjuk értékelni azt, amit a pillanat ad.

Töltődj fel boldogsággal! Galériánkban olyan filmeket találsz, amelyek segítenek Neked ebben!