A képzeletben tett utazás van olyan jó, mint a valódi, és mennyivel olcsóbb – mondta egyszer George William Curtis amerikai író, és milyen igaza volt. Nekem ugyan évek kellettek hozzá, hogy ezt belássam, mivel nagyon szeretek – szeretnék – világot járni.
De hogy ne legyek teljesen igazságtalan, utaztunk mi az elmúlt kilenc évben a valóságban is. Még a gyerek születése előtt kétszer átléptük az országhatárt, és tulajdonképpen mit akarok én, voltunk délen is.
Ez igen nagy tett volt az én szerelmemtől, mivel annyira nem bírja a meleget, hogy már 26 fokban hisztériás lesz, ezért a kánikulától izzó spanyol tengerparton elköltött ebédért örökre hálás leszek neki. Meg voltunk északon is, hogy kiegyensúlyozzuk a mérleget, de szerencsére éppen azokon a tavaszi napokon nem fújt minden irányból jeges szembeszél Dániában.
A közös életünkben a nyaralás ezt a két esetet leszámítva arról szólt, hogy kivettünk egy parasztházat, hogy aztán afalu piaca legyen a legtávolabbi hely a környéken, ahová eljutunk. Ültünk a verandán és olvastunk. Jó nyaralások voltak ezek, csak hát kellően le kellett hozzájuk lassulni, de akkor már az én örökké menni akaró énem szerencsére elég edzett volt ehhez.
Kapcsolatunk első fél évében rájöttem, hogy mi olyan pár leszünk, akik külön járnak szórakozni, így ezek a nyaralások nem értek meglepetésképpen. Míg én strandra mentem abarátnőimmel, ő otthon szörfözött, virtuálisan. Míg én elmentem a Nyugatra költöző ismerősünk búcsúbulijára, ő búcsúüzenetet küldött, e-mailen. Míg én elmentem moziba a haverokkal, hogy megnézzem a legújabb sci-fit, ő letöltötte a netről.

Látta a Colosseumot – az interneten
Ezek után hiába mondta nekem egyszer valaki, hogy nincs olyan ember, aki a Balaton partján ne akarná belelógatni avízbe a lábát, én élő példával – a saját pasimmal – cáfoltam. Ilyen különleges ember. Ő komolyan gondolja, hogy ha már egyszer fürdött a magyar tengerben, akkor nem kell többet megtegye, sőt, hogy ha már megnézte az interneten a Colosseumot 3D-s felvételen, akkor az megvan örökre. Nem pazarolja az idejét ismétlésekre meg „komolytalan” dolgokra.
Azt azért nem állítom, hogy ebbe teljesen bele lehet törődni, hogy nem szoktam forszírozni a kiruccanásokat, az utazásokat, de már fel vagyok készülve a válaszokra. És ezekből nem lesz minden alkalommal veszekedés, mert megtanultam jól érezni magam nélküle. Megtanultam nyaralni, titokban.
Persze nem olyan titkos praktika ez, mint meggörbíteni a teret és az időt. Pedig nem jönne rosszul, ha nekem még ez is menne. Lámpaoltás után kinyitnám az ablakot, beülnék MZ/X gépébe, elrepülnék kagylót gyűjteni Máltára, majd reggel kidekorálnám velük a fürdőszobát, mire pedig társam felébredne, tükörtojást sütnék, mintha mi sem történt volna.
Nem, ezek csak annyira titkos nyaralások, hogy velem, csakis velem történnek meg, tehát nem kell beszélnem róla. Meg persze elég fura lenne, ha azt mondanám az én kőracionális pasimnak, hogy képzeld, az előbb Velencében voltam, Ben Wishaw-val ültem egy gondolában. Pedig pontosan így történt, bár csak egy filmet néztem. Karinthy után szabadon szólva nem más ez, mint utazás a koponyámon belül.

A villamos is haluzik
A legjobb ingyenutakat közismerten nem az utazási irodák adják bónuszban, hanem a könyvek meg a filmek. Nem kell hozzájuk vízum, sem reptéri illeték, csak egy meleg takaró, egy pohár tea, meg fapad helyett egy kényelmes dívány. De nemcsak a kultúrán lehet „utazni”, hanem a 61-es villamoson is. Ha például napfényes, huzatos időben az ablak mellé állok és becsukom a szemem, máris Splitben érzem magam a kompon, útban a kedvenc horvát szigetemre. Ha feleszmélve pálmák helyett gesztenyefákat látok, hát istenem, legalább két percre nem Budapesten voltam.
De álmodozhatunk az étteremben zöldkagyló-kóstolgatás mellett is – mibe kerül, hogy távolban világító fehér vitorlákat is képzeljünk hozzá? Kint mínusz tíz van, bent pedig elromlott a fűtés, a forró vízben ülve ki tiltja meg, hogy Izlandra gondoljuk magunkat – lávatóban mártózás közben?
Egy kis jóindulattal akár minden hétvégén szervezhetünk izgalmas utazásokat magunknak. Menjünk el a város másik végére, üljünk fel egy buszra, aztán ha megtetszik egy ház, egy tér, egy fa, gyorsan szálljunk le. Menjünk az orrunk után, sétáljunk, nézelődjünk, csodálkozzunk rá az utcanévtáblákra, aztán ha eltévedtünk, próbáljunk saját erőből hazatalálni, csupán térkép alapján.
Hiányzik a nyelvek egzotikuma? Ott a távirányító, egy török csatornán egy szerelmi dráma felülmúlja az isztambuli bazársor már-már kiszámítható párbeszédeit. Hiányoznak az illatok? A keleti fűszerek boltja mindenért kárpótol. Nem bírsz meglenni szuvenírvadászat nélkül? Menj ki abolhapiacra! Szeretsz csomagolni? Segíts abarátnődnek a költözésben!

Kifakult alattam a repülőszőnyeg
Nem mondom, hogy a képzelet kárpótol mindenért, hogy nem szoktam szipogva lapozgatni a két éve lejárt útlevelemet, hogy nem mesélek a kisfiamnak a vezető nélküli metrókról, és hogy nem kívánja abőröm a tengerparti szelet. De igen, nagyon, ezért is várom már ezt a nyarat. Mert ez a nyár végre igazi lesz.
„Beülünk az autóba hármasban, és irány Észak-Olaszország!” A legszebb, hogy ezt az én klaviatúrapusztító férjem mondta. Talán csak meg akarja futtatni a kocsit az autópályán, talán meg szeretné mutatni a tengert a fiának, talán észrevette, hogy kifakult alattam a repülőszőnyeg, nem tudom, de nem akarom bolygatni, nehogy meggondolja magát.
És mindegy is, én már válasz nélkül is nagyon izgulok. ı

Szerzô: Klein Barbara, Fotó: Europress

Ez a cikk Utazás a koponyámon belül címmel az Éva magazin 2010. évi júliusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.