Apám festőművész volt. Egy nyári reggel, amikor bementem a szobájukba, az ágyban fekve találtam rá. Dőlt az orrából a vér, agyvérzést kapott. Túlélte, de a kezét sose tudta már úgy használni, mint azelőtt. Mindig is depresszióra hajlamos, magába forduló ember volt, de a betegsége után teljesen eltávolodott tőlünk. Egész nap csak ült az elsötétített szobában, és bámult maga elé. Akkoriban kapott rá az italra.
Anyám fiatal volt, sugárzóan szép és sikeres. Kötelességtudatból nem hagyta magára apámat, de ápolni se bírta. Egyre gyakrabban járt el otthonról. – Én még nem haltam meg – kiabálta egyszer, és elrohant.
Mi az öcsémmel nőttünk, mint a dudva. Anyának nem voltak különösebb elvárásai, csak hogy legyünk mindig tiszták, rendezettek. Gyakran hívott vendégeket, társasági életet élt. Andrissal az asztal alatt ülve, röhögve csentük el a szendvicseket, és éjfél körül, mikor a buli véget ért, kiittuk a poharakból a maradék alkoholt.
Apa a kisszobában vegetált, alig láttuk. Ha néha kimozdult is, csak a sarki kocsmáig jutott, ahol az eszméletlenségig leitta magát.
Egy alkalommal apánk megjelent a konyhában. – Elmegyek – motyogta, de alig állt a lábán, olyan részeg volt. Viszolyogtam tőle, amikor ilyen állapotban láttam, de féltem, hogy leesik a lépcsőn, ezért utána küldtem az akkor tízéves Andrist. Soha azelőtt ilyet nem tettem… Az öcsém fél óra múlva reszketve került elő. Ahogy megláttam az ajtóban, a hamuszürke arcát, a kikerekedett szemét, elakadt bennem a lélegzet. Éreztem, hogy nagy a baj. – Apa a vonat alá ugrott – szuszogta, és összecsuklott.

Új időszámítás
A rendőrségi jelentés szerint öngyilkos lett. Andris évekkel később elmesélte, hogy talán nem is biztos, hogy meg akart halni. – Visszalépett egyet, mint aki meggondolta magát – mondta –, de talán csak annyira részeg volt, hogy nem volt ura a mozdulatainak. – Alig tíz méterre állt tőle, mikor a vonat elcsapta. – Úgy repült, mint egy rongybaba – dadogta sírva akkor, és anyám, akinek én mondtam meg este a hírt, magához ölelte, és vele zokogott.
Apa halálával új időszámítás vette kezdetét. Anyu, talán lelkiismeret-furdalásból, agyonkényeztette az öcsémet. Andrisnak mindent szabad volt. Nyaralni vitte, míg én a nagyszülőknél voltam. Nem csak ő, az egész rokonság elhalmozta szeretettel, ajándékokkal, míg rám ügyet se vetett senki. Néha már-már azt kívántam, bárcsak én mentem volna apánk után aznap. Mint egy szentet, úgy ölelték magukhoz, és szánakozó sóhajtozás kísérte minden lépését.
Lopott anya pénztárcájából. Nem volt semmi következménye. Részegen jött haza alig tizenhárom évesen. Anya levest főzött neki másnap. Lógott az iskolából. Anyám elnézte. Sőt! A tanárok is engedékenyebbekké váltak, mikor megtudták a történetét. Szegény fiú, suttogták a háta mögött, és kihúztak egy-két hiányzást. Minden szabály érvényét veszítette, ha Andrisról volt szó. Áldozat, akire mindenki tekintettel volt. Ő pedig boldogan azonosult ezzel a szereppel.
Apa tragédiájából az öcsém örök életében hasznot húzott. Az iskolában a konyhás nénitől dupla repetát, később különféle ismerőseitől munkalehetőséget kapott. Mindenkit megindított a története. Egy ügyes ember élt volna a kínálkozó lehetőséggel és rendezte volna az életét, ő azonban inkább tovább szenvedett. Kapuk nyíltak meg előtte, lehetőségeket kapott, hogy bizonyítson, jó munkahelyeken. Sose tudott élni vele. Ha bárhol akadályba ütközött, inkább odébbállt, mint hogy megküzdjön. Minden sikertelenségért másokat okolt. Mesterien értett hozzá, hogyan keltsen bűntudatot. Őt hallgatva az embernek leküzdhetetlen segíthetnékje támadt.
András a húszas évei elején egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. Mit tudjátok ti, min mentem keresztül, vágta oda, ha szóvá tettük. Sokszor ordított részegen anyámmal, mindenért őt hibáztatta. Anya olyankor sírva vonult a szobájába. Lassacskán valóban elhitte, ő kergette halálba a férjét. Mikor először vágta a falhoz anyámat, és én nekiugrottam, anyu a segítségére sietett. – Ne bántsd, nem tehet róla – kiabálta. Másnap összecsomagoltam és elköltöztem otthonról.

Látszatboldogság
Az öcsém a feleségét, Enikőt, egy villamoson ismerte meg. A fiatal nő próbatételt látott benne, áldozatot, akit meg kell menteni. Gyors házasságkötés után azonnal megszületett Gergő, majd pár évvel később a húga, Borbála. Mindenük megvolt. Két gyönyörű gyerek, lakás, munkahely. Ember ennél többet nem kívánhat, Andrisnak azonban így sem volt kerek a világ. Tovább ivott. Enci, Gergő születése után egy héttel, sírva állt az ablak előtt. Andris csak leugrott kiváltani a gyereknek a gyógyszert, és négy órával később részegen tántorgott haza. Gyógyszer nélkül. – Jól bevásároltam vele – mondta nekem később fanyar mosollyal, és én borzasztóan sajnáltam őt.
Kifelé ők voltak a mintacsalád. Enci gondoskodott róla, hogy mindenki azt higgye, boldog házasságban élnek. Mert nem akarta, hogy mások is lássák: kudarcot vallott a mentőakciója. Andris élte világát és körülötte szépen lassan mindenki tönkrement. Enikő tízévnyi házasság után adta be a válókeresetet. Nincs több esély. Féltette a gyerekeket és magát is András dühkitöréseitől. Egyre gyakrabban verekedtek össze, olyankor a gyerekek álltak közéjük. Gergő tizenegy éves koráig rendszeresen bepisilt éjszakánként, Bori ma is dadog.

Lejtőn
Anyám Encit és engem is „kitagadott”. – Egy beteg embert hagytatok magára – hányta a szememre, de sose ajánlotta fel, hogy költözzön hozzá. Sokáig marcangoltam magam, hogy vajon nem adtuk-e fel túl korán. De egyre határozottabban körvonalazódott bennem: nem áldozhatjuk fel magunkat mindannyian, hogy megmentsük őt.
Andris hosszú ideig zaklatta volt feleségét, aki végül kénytelen volt vidékre szökni előle a gyerekekkel. Engem csak éjszakánként hívogatott. Sokszor öngyilkossággal fenyegetőzött, tucatszor rohantam hozzá, törtem rá az ajtót zokogva, attól rettegve, hogy holtan találom. De csak részeg volt. Belefáradtam. És már nem vettem komolyan a riasztásait. Elitta mindenét, gyűlölködésével az összes barátját elüldözte.
Öt éve, egy szombat délelőtt a rendőrség értesített, hogy az öcsém felakasztotta magát.
A lakásában a szekrényfiókok tele voltak a családjáról, apuról, anyuról és rólam készült, megsárgult fotókkal. Az összes kép széle rongyos, szakadt volt. Látszott rajtuk, hogy sokat nézegette őket. A szívem szakadt meg, ahogy összeszedtem őket.
Évekig tartott, mire sikerült rendeznem a gondolataimat. Kovácsolhatott volna előnyt a hátrányából? Igen. Fordíthatott volna a sorsán ezerszer? Megvolt rá a lehetősége, hogy boldog ember legyen? Igen. Mégse kárhoztatom a kudarcaiért. Mert lehet, hogy hasonló sorsra jutottam volna én is, ha aznap nem ő, hanem én indulok el apánk után.

Szerző: D. Klára történetét meghallgatta és lejegyezte Svraka-Gévai Júlia, fotó: Europress
Megjelent: 2010. január, Psziché rovat. Minden jog fenntartva.