Temesvári Orsit négy évvel ezelőtt érte súlyos baleset – elütötte egy autó, melynek következtében nagy százalékban elszakadt a gerincvelője, lélegeztető gépre került és két hónapon át feküdt intenzív osztályon. Túlélte a túlélhetetlent.

– Olyan, mintha nem is velem történt volna meg. Nincs arról emlékem, hogy rázuhanok az autó szélvédőjére, csak arról, ahogy a földön fekszem – idézi fel Orsi, akit az otthonául szolgáló, rehabilitációs intézményben töltött mindennapjairól kérdeztünk.

– Ma reggel kicsit frusztrálva és könnyek között érkeztem erre a beszélgetésre. Nehéz most bárhová eltennem, hogy milyen sok körülmény befolyásolja, hogy hogy vagyok. Ma már a baleset következményeit élem, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok, és hogy mennyire nehéz azt kezelni, hogy más emberek időbeosztásától és jókedvétől függ az, hogy hogy érzem magam a bőrömben.

Kényelmes-e a ruhadarab, amit segítenek felvenni? Odaérek-e időben a programomra, megvalósul-e, amit terveztem? Amikor ennyire nincs nálad a kontroll semmiben… – meséli Orsi kendőzetlenül, majd rövid szünetet kér, hogy megbirkózzon könnyeivel.

Ahogy felvettük az interjú fonalát, Orsi arról is őszintén beszélt, hogy korábban sosem vállalta fel, ha szüksége volt néhány percre, „csak nyomta és nyomta kifulladásig”.

– Az a helyzet, hogy itt élek ebben az intézményben és olykor frusztrálttá vagy türelmetlenné válok, azt tanítja meg nekem, hogy mindenkivel és minden körülményben próbáljak ember maradni… Hálás vagyok, hogy a szobatársammal nagyon bizalmi a viszony, sőt olyan dolgok is vannak, amiket ő tud meg legelőször. Persze néha nehéz, hogy egy 20 négyzetméteres szobában vagyunk összezárva, de mindent meg tudunk beszélni.

Régi traumákhoz is elvezette a baleset feldolgozása

– Mostanában jövök rá, hogy ami a balesetem után jön, az sokkal-sokkal fontosabb, mint maga a baleset. Pár évvel ezelőtt teljesen véletlenül adtam a blogomnak azt az alcímet, hogy „Egy sérülés és minden, ami utána jön”. Ma már a traumatudatossággal egy olyan szemléletmóddal tekintek az életre, hogy szeretnék tisztában lenni az engem ért traumákkal, amelyek nem maguk a történések, események, hanem az azokat követő érzések.

Emellett szerintem egy előremutató jelentése is van a traumatudatosságnak, alapot adva valamiféle fejlődésnek, növekedésnek. Sőt, lehet egy önreflexió is, hogy közelebb kerüljek saját magamhoz – fejti ki Orsi, aki a balesetével kapcsolatos traumákat pszichológusokkal együttműködve próbálta feldolgozni és mindez elvitte őt olyan régi, gyermekkori traumákhoz, amik korábban elnyomott folyamatokként kaptak helyet a lelkében.

– Hálás vagyok, hogy mindez rávezetett arra, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Nem azt mondom, hogy ezt az árat feltétlenül meg akartam érte fizetni, de ha már muszáj volt, akkor használni szeretném.

A FOLYTATÁSÉRT KATTINTS IDE!