Valahol a kilencvenes évek közepén járunk. Lógok aszeren. Mindig is imádtam Karinthynak ezt az írását, mert ezt legalább értettem. Nem úgy, mint azt, hogy miért kell az egész osztály előtt vándormászást és kézen átfordulást csinálnom, melyet ráadásul érdemjeggyel is értékelnek, mikor kamaszlány vagyok, és van elég problémám ezek nélkül is. Azóta persze felnőttem, de még mindig elevenen él bennem az a rengeteg megaláztatás, amelyet agimnáziumi testnevelésórákon szenvedtem el. Már maga atantárgy neve is, „testnevelés”, felvet néhány kérdést. Atestemhez való hozzáállásomat és ezáltal az önbecsülésemet inkább rombolta az aszámtalan kudarc, amelyben 14–18évesen részem volt.

Talajgyakorlat: egyes!
Ezzel nem vagyok egyedül. Nagyon kevés az atlétatehetség a nem testnevelés szakos gimnáziumokban, és nagyon sok az olyan testnevelő tanár, aki sportkarrierjének sikertelenségét szereti azokon a gyerekeken levezetni, akik nem olyan ügyesek. Az én tanárom ilyen volt. Egykori kosárlabdázó, aki elfelejtette, hogy a sport valójában öröm – erre minket is elfelejtett megtanítani. Arra viszont heti három órában emlékeztetett, hogy béna vagyok. Amikor azzal fenyegetőzött, hogy addig nem megy ki az osztály az óráról, amíg én fel nem mászom akötélre. Vagy amikor nagy nehezen megengedte, hogy játsszunk, de a játék is arra ment ki, hogy a gyengébbek és lassabbak könnyekkel küszködve, magukból hülyét csinálva kergessék a gyorsabbakat. Mert játszani jó. Negyedikben talajgyakorlatot kellett összeállítani. Egyest kaptam, mert az enyémben túl sok volt a bukfenc. Tényleg nem spóroltam vele, de ennek oka volt: azt legalább meg tudtam csinálni. Nekem a kézen átfordulás nem ment, azt hittem, azt csak az olimpián meg a cirkuszban kell tudni. De ezen legalább már nevetek. Az érettségi után évekig meg sem mozdultam. Az egyetemen ugyan egy fél évre felvettem egy „esztétikus testképzés” nevű tanegységet, mert egyrészt már a nevében megláttam a szakadatlan nevetés lehetőségét, ami be is igazolódott, illetve jót tett az átlagomnak az ötös, ugyanis az esztétikus testképzésen mindenkit a legjobb jeggyel jutalmaztak. Később, az intézményes kereteken már kívül, olykor sportoltam, de igazából sosem leltem benne örömömet, mindig valami szükséges rossznak gondoltam, ami ahhoz kell, hogy egészséges legyek és ne legyek kövér.

A bűvös 21
Tizenkét év telt el a kudarcokkal teli gimnázium óta. 2009-ben járunk. San Franciscóban vagyok, vasárnap van, reggel hét, még sötét, és én a rajtvonalon állok, hogy életemben először lefussak egy félmaratont. A félmaraton 21 kilométer. Nézőpont kérdése, ezt ki milyen nagy távnak gondolja. Ahogy a sógorom fogalmazott, az még kocsival is sok, sokkal messzebb van, mint például Budapesttől Szentendre, de én inkább a másik nézőpontból szemléltem a távot, és arra gondoltam, ez csupán négy kör a Margitszigeten, és hogy nincs más dolgom, mint körülbelül két és negyed órán át futni. Persze nem úgy álltam a rajthoz, mint egy lelkes kezdő, mert bár vallom, hogy egy ilyen megméretés sikere fejben dől el, azért nem árt rá edzeni, sőt, anélkül nem lehet megcsinálni. Nem emlékszem, melyik volt az apillanat, amikor a futás és én elválaszthatatlanok lettünk, de valamikor két éve kezdődött. Elhatároztam, hogy minden héten egyszer elmegyek az edzőterembe, aztán valahogy odaszoktam, nyilván, mert észrevettem, hogy a lassú és nem kényszerből született életmódváltás milyen jó hatással van nem csupán a szervezetemre, hanem a mentális helyzetemre is. Aztán tavasszal megvettem az első futócipőmet.

Ne gondolkozz, fuss!
A futás azért csodálatos, mert nem kell hozzá semmi, nem kell alkalmazkodni semmihez, nem kerül semmibe, és nem kell hozzá ügyesnek lenni. Egy kört a Margitszigeten minden egészséges ember le tudna futni, ennyi erő mindenkiben van, aki mégsem bírja, az egyszerűen lusta. Ezzel a hozzáállással kezdtem a szigeten való futkorászást, és hamar belekerültem egy olyan közösségbe, amely ugyan nem kézzelfogható, nincsenek közös szeánszok, de valami összetart bennünket: a futás. Ezt különben életem első futóversenyén éreztem meg igazán, és azóta töretlenül él bennem a vágy, hogy most már örökre tagja legyek ennek a közösségnek. Ráadásul nagyon befogadó csapat, ha futsz, tagja vagy, mindegy, milyen gyorsan rohansz és hány kilométer van a hátad mögött. Elismerem, a futás nem könnyű. Annyi helyen tud fájni, kívül-belül, de ha ezeken a megpróbáltatásokon túlteszi magát az ember, és elkapja az a szabadságérzés, amelyet csak a futás tud adni, többé meg sem akar állni. Ehhez persze sokat kell futni és jó messzire, mert ez az érzés nem az első néhány kilométeren érkezik. Engem nyolc kilométer után kap el az, hogy most már akármeddig el tudnék futni, de megnyugtatok mindenkit, ez aztán elmúlik, és újabb holtpontok jönnek. Valóban – ahogy kedvenc idézetem írja –, minden holtpont után egyre mélyebbre jutok a gondolataimban, vagy ami még ennél is jobb: eljutok arra a pontra, ahol már nincsenek gondolatok. Egy nagy sportszergyártó cég futószlogenje így hangzik: „Ne gondolkozz! Fuss!” Amikor az ember elkezd futni, valóban jobb, ha nem gondolkozik. Legalábbis magán afutáson semmiképp sem. Egy amatőr maratonista épp Görögországban futotta a távot, amikor – 30 kilométer után – megpillantva a tengerparton ejtőző tömeget, feltette magának a kérdést: „Miért csinálom ezt?” Megállt, lesétált a partra, nekivetkőzött, belegázolt a vízbe, és soha többet nem indult futóversenyen. De ő amatőr volt. A profi maratonisták csakis a futásra, a részidőkre és a várható eredményekre gondolnak, miközben futnak. San Franciscóban találkoztam „igazi” maratonistákkal, akik nyilvánvalóan nem úgy gondolkoznak, mint atöbbi ember. Egyrészt naponta kétszer futnak, egyszer reggel, egyszer délután, reggel 25 kilométert, délután 15-öt. Persze mikor versenyre edzenek, növelik a távot. Ők valószínűleg elnéző mosollyal nyugtáznák, hogy én büszke vagyok a 21 kilométeremre, de egyszer nekik is volt egy első 21-ük.

Az első
Életem első futóversenyébe majdnem belehaltam, pedig csak hét kilométert kellett futni, de akkor még nem voltam olyan jó edzésben, ráadásul 31 fok volt. Amikor adélibábokat kerülgettem a tűzforró aszfalton az égető napfényben, én is feltettem magamnak a kérdést, hogy ennek mi az értelme, de gyakorlott futótársam tartotta bennem a lelket, és végül célba értem. Igaz, hogy közben úgy éreztem, mintha egy tüzes acéllapot tuszkoltak volna a koponyám és a fejbőröm közé, és csak azért nem sírtam, mert nem volt erőm, de ott és akkor megtanultam, hogy a célvonalban minden rossz elfelejtődik, és csak az amámor marad, amelyet önmagunk korlátainak legyőzése okoz. Versenyen indulni egészen más, ilyenkor vétek zenét hallgatni futás közben, mert a dobogó talpak, alihegés, a kongadobok az út szélén és a szurkoló tömeg úgy visz előre, mint a parancsolat. Ráadásul váltóban indulni olyan élmény, amely egy életre összekovácsol másokkal. A félmaratont egyedül csináltam. Izgultam előtte, sosem futottam még ekkora távot, és bár szigorúan edzettem, nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy sikerülni fog. A nővérem hitt bennem a legjobban, benne fel sem merült, hogy megállok. Nekem az volt a célom, hogy úgy menjek végig a 21 kilométeren, hogy egyszer se váltson a lábam futásból gyaloglásra. Abban a pillanatban, amikor rajthoz álltam, és 20 ezer ember vett körül, akik mind arra készültek, amire én, s megszólalt az amerikai himnusz és elindult a rajt, biztos voltam benne, hogy végigfutom. Pedig akkor még nem tudtam, hogy hét kilométer után tíz kilométeres hegymenet következik, de utólag viszszagondolva nagyon jó taktikát választottam: sosem gondoltam arra, mennyi van a célig, csak azt néztem, menynyi van a következő mérföldig. Voltak holtpontok, olyan helyeken kezdett fájni, ahol még soha azelőtt, olyan emlékek törtek fel belőlem, amelyeket már rég elfelejtettem, de méterről méterre erősödött bennem az az érzés, hogy ha ezt megcsinálom, akkor bármit. És nem utolsó motiváció volt a ködben ébredező Golden Gate látványa, a mindenkinek töretlen lelkesedéssel szurkoló közönség, és hogy őszinte legyek, a verseny során elvesztett kalóriák ezrei sem. A célban pedig minden fájdalom elmúlt, csak az az érzés maradt, hogy lehet, hogy nem tudok függeszkedni a kötélen, és valójában még cigánykereket sem tudok hányni, de most olyat vittem véghez, amire nem mindenki lenne képes. Azóta is hősnek érzem magam, pedig ez csak egy félmaraton volt. Mert ugye van az az úgynevezett maraton is. De azt még nem döntöttem el fejben...

Fotó: Reichel Tamás, Nike/Susan Goldman, Hajós Szandra
Ez a cikk az Éva 2010. márciusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.