Elmúltam harminc, amikor rádöbbentem, hogy az élet csoda. Éppen nagyon szomorúan bandukoltam hazafelé a pszichológustól, és arra gondoltam, hogy valószínűleg minden erőfeszítés ellenére sem menthető meg a párkapcsolatom.

És akkor a házunk előtt (vigyázat, giccsveszély!) a könnyeimen keresztül megpillantottam egy rózsabokrot, és rácsodálkoztam, hogy mennyire gyönyörű az egyik bimbó. Rögtön utána pedig azon lepődtem meg, hogy ilyen lelkiállapotban képes vagyok rácsodálkozni az élet szépségeire.

Katartikus élmény volt ráeszmélni, hogy az élet mindentől (például az én bánatomtól, nyomoromtól) függetlenül termeli a jót és a szépet, és arra is, hogy én erre vevő vagyok. Végső soron a saját létezésemből fakadó erőre és örömre döbbentem rá, amit semmilyen fájdalom nem írhat felül. Mert az élet ajándék. Ez az erő azóta is velem van.

Olvasd el a cikket teljes egészében a márciusi Éva magazinban!