Mit tud az átlagember egy olimpiai versenyző felkészüléséről? Van-e fogalmunk róla, hogyan harcol meg azért, hogy a páston, a medencében, a pályán a döntő pillanatban önmagához (és persze másokhoz) képest a legjobbat nyújtsa?

Lehet-e ma sikeres egy élsportoló sportpszichológus nélkül?
Igen is meg nem is. Egyes sportolóknak olyan kitűnő a személyisége, hogy valójában nem igényelnék a lelki munkát. Ma azonban, amikor a nagyjából azonos szinten teljesítő sportolók között nüansznyi különbségek döntenek érmek sorsáról, akkora várakozás és nyomás nehezedik rájuk, hogy a kiélezett helyzetek kezelésében igen nagy szükség van a pszichológusra.
A kezelés egyik lehetséges eszköze a mentális tréning.

A felső határ közelében
A pszichológus szerepét bizonyára az is felértékeli, hogy közeledik a sportban elérhető maximális teljesítőképesség határa.
Valóban, a világranglista első 10–15 helyezettjének technikai felkészültségében alig van különbség. A másodperc százada, ezrede dönt el egy úszóbajnokságot, az atlétikában célfotókat használnak, hogy lemérjék pont ezt a piciny időkülönbséget, de a súlyemelésben is grammokon múlnak a győzelmek. Világjelenség a sportcsúcsok túlhajtása, hiszen egy-egy erőpróbán 5–10 ugyanolyan jó sportoló szeretne győzni. Ilyenkor a versenyző aktuális idegrendszeri állapota dönt, a győzelem azon múlik, hogy az adott személy milyen mentális és érzelmi állapotban van jelen a versenyen, hogy a döntő pillanatokban sikerül-e megvalósítania a teljes koncentrációt. Nagyon nehéz a külvilágot kizárva csakis befelé figyelni, ezért segítünk a felkészülési időszakban mi, pszichológusok, hogy a sportoló képes legyen előhívni és rögzíteni ezt az állapotot. Az a tendencia sem szerencsés – és szintén növeli a lelki nyomást –, hogy szinte csak az aranyérmesek nevére emlékszünk vissza pár év múlva, az ezüst- és bronzérmesek a feledés homályába merülnek, pedig ugyanannyi munkájuk volt benne, mint az első helyezetteknek.
Mely sportágak versenyzőinek kell a nagyobb pszichikai támogatás?
Személyiségfüggő, hogy kinek van szüksége pszichológusra, még az sem döntő, hogy egyéni vagy csapatsportágat űz-e az illető. Két évvel ezelőtt felkérésre foglalkoztam a most nagy sikert elért jéghokisok többségével, de rendszeresen jár hozzám többek között Hadfi Dani cselgáncsozó vagy a férfi asztaliteniszező-válogatott fiataljai. A férfi vízilabdacsapatnak évek óta van pszichológusa, de ez inkább kivétel, a magyar csapatsportokra sajnos még nemigen jellemző. Szerencsés esetben a versenyek előtt hosszú időn keresztül tudunk foglalkozásokat tartani, de előfordul, hogy a sportolók és az edzők már csak akkor fordulnak hozzánk, amikor ég a ház. Teamet kellene alkotnunk a közös cél érdekében nemcsak az edzővel, hanem a sportorvossal, a gyúróval együtt. Ez gyakran sikerül, olykor azonban nem. Persze akad azért olyan lelkiismeretes edző, aki előbb keres meg minket, mint maga a sportoló.
Milyen problémákkal fordulnak pszichológushoz az élsportolók, és milyen módszerekkel lehet őket kezelni?
Mindenekelőtt szűrővizsgálatokkal mérjük fel a sportoló mentális és érzelmi állapotát, motivációs és koncentrációs készségét, szorongási hajlamát, a versenyhelyzetekben tapasztalt lelki terhelhetőségét, döntési képességeit. Ilyenkor az is kiderül, van-e megfelelő önismerete. Nem mindegy, hogy hosszú évek óta fennálló lelki problémával fordul-e hozzám – amikor a szorongást az ok feltárása után tudjuk oldani –, és hosszabb kezelési időre van-e szüksége, vagy „csak” összekülönbözött az edzőjével, szüleivel, párjával, s ettől feszült. A szorongásokat leginkább relaxációs technikákkal, mentális tréningekkel, NLP-gyakorlatokkal (az agytorna angol nevéből képzett betűszó – a szerk.), a viselkedésterápia bizonyos formáival kezeljük, de az agykontrollt is igénybe veheti a versenyző. A fizikai sérüléseket követő rehabilitációs munkában is részt veszünk. Ugyancsak fontos és lényeges, hogy a sportoló a megfelelő időben megfelelően motivált állapotban legyen. Előfordulhat, hogy valaki épp az olimpia évében érzi magát motiválatlannak.

Nem csak a kudarcot kell megemészteni
Ebben segíthet az Ön nevéhez fűződő lelki felkészülési terv?
Igen, a felkészülésnek ugyanis nem csak fizikai követelményei vannak. A felkészülés olyan lelki folyamat, amelynek az a célja, hogy a sportoló pontosan az olimpiára kerüljöna legmotiváltabb állapotba. Az eredmény kulcsa az időzítés. Nekünk arra kell vigyáznunk, nehogy kiégjen az érintett az olimpiáig vezető versenyeken – különben leblokkol és rosszul teljesít.
Csak a kudarcokat kell feldolgozni? Vagy a sikert is?
Mindkettőt, csak a siker önbizalom-növelő, abból tehát lehet táplálkozni. Kudarcoknál kell egy kis idő a gyászmunkára, amikor nyalogatni lehet a sebeket, de utána le kell vonni a tanulságokat, meg kell keresni a veszteséget okozó technikai-lelki tényezőket, és ezekre felépíteni egy újabb, reális célt. Győzelem után lehet ünnepelni, de a rákövetkező szürke hétfőn folytatni kell a komoly edzést. Baj akkor van, ha valaki elszáll a sikereitől, és leáll az addig megszokott edzéseivel.
A magyarokat sokszor mondják (elsősorban mi magunk) önbizalomhiányos nemzetnek. Mi a helyzet a sportolóinkkal?
Tény, hogy nem mindenki sikerorientált, de nagyobb baj az, hogy egyes sportágakban kicsi az utánpótlás. Ezért a meglévő néhány sportolóra hárul az az óriási nyomás, hogy minél jobb eredményeket érjenek el. Azt gondolom, hogy a sportolók többsége nem alkatilag szorong, csak a hatalmas elvárás súlyát – hogy „úgyis megcsinálod” – nem mindenki bírja elviselni. Ezeknek a feszültségeknek a feloldására is nagyszerűek a relaxációs technikák, hiszen a tartós stresszes állapot teljesítménycsökkenéshez vezethet.
Beszélgetésünk idején még nem dőlt el, hogy ki kíséri Pekingbe a sportolókat, mégis megkérdezzük: ott a helyszínen mit mondhat a pszichológus?
Ha a felkészítés részeként már korábban is foglalkozott pszichológus a sportolóval, úgy a finisben is figyel rá. De ha egyáltalán nem volt pszichés-mentális felkészítés, akkor is lehet az utolsó pillanatban olyan tanácsot adni, ami fontos lehet számára. A sportolók visszajelzik, hogy az a pont akkor elhangzott egyetlen szó vagy mondat telibe talált. Van, akinek az is számít, hogy verseny előtt kipillantva ott lát engem a szurkolók között, megint más azt kéri, bújjak el a közönség soraiban, mert zavarnám. De a versenyzők ilyenkor már annyira magukra összpontosítanak, hogy észre sem veszik nemhogy a pszichológust, de a közvetlen környezetüket sem. Ilyenkor csupán a folyamatra, a feladatra koncentrálnak, hogy mit és hogyan csináljanak. Az aranyérem persze mindenkinek ott lebeghet a szeme előtt, de arra nagyon kell figyelnie, hogy a maximumot hozza ki magából.
Létezik-e utógondozás, azaz megkeresik-e a pszichológust a pályafutásukat befejező élsportolók? Okoz-e gyakran életvezetési problémát a sportkarrier lezárása?
Ilyen szempontból ma sokkal jobb a helyzet és kevesebb a zökkenő, mint tíz évvel ezelőtt. Az edzők nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy tanulásra ösztönözzék versenyzőiket, hiszen az aktív sportolás befejezése után meg kell találni a helyüket az életben. Mellesleg a tanulás koncentráció- és memóriafejlesztő hatású. A pályafutását befejező sportembernek olyan hivatásra, munkára van szüksége, ahol hozzájuthat a sportban tapasztalt adrenalinnövekedéshez, illetve olyan tevékenységre, ahol rendszeresen átélheti a siker korábbi érzését. Magam is ösztönzöm a hozzám járó sportolókat, hogy szerezzenek szakmát vagy diplomát, mert abból a jövőben csak profitálhatnak. Egy sportoló későbbi pályafutása során is kamatoztathatja a versenyzői időszakban kialakult önuralmát, figyelmét, versenyszellemét.

Szöveg: Kormos Olga interjúja Harasztiné Sárosi Ilona sportpszichológussal. FOTÓ: europress. Ez a cikk a 2008. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.