„Mindennap úgy éreztem, egyre közelebb a halál” – mondogatta anyu könnyes szemmel, amikor több mint 122 kiló volt (efölé aztán már nem ment). Nincs fogyókúra, amit ne próbált volna ki. Csak akkor éreztem át, min mehet keresztül, amikor betöltöttem a tizenkettőt, és hirtelen 9 kilót szedtem magamra.
Akármit ettem, egyre csak híztam, ahogy anyu is. Ahogy nőtt a súlyom, úgy fogyott az önbizalmam, így aztán folyton túlzabáltam magam, hogy valami vigasz is jusson nekem. És csak attól, hogy fölmentem a lépcsőn, már lihegtem.

Radikális megoldás
Amikor 19 lettem, egyetlen év alatt harminc kilót híztam. Anyu folyton rágta a fülem: „Addig csinálj valamit, amíg még fiatal vagy!” Tudta, hogy a súlyom az egész életemet meg fogja határozni, ahogy vele is történt. Mégse tudtam felülkerekedni a helyzeten. 20 éves koromra 48-as ruhaméretet hordtam és 112 kilót cipeltem. Közben anyu se lett soványabb.
Idővel elkezdődtek a betegségek is. Kiderült például, hogy hipotireózisom van, amely lelassítja a pajzsmirigyműködést. Anyut is ezzel kezelték nyolcéves kora óta. Ezzel a betegséggel együtt lehet élni, szigorú diéta és rendszeres mozgás mellett. De volt még egy választásom: a műtét. Elborzadtam, amikor az orvos kiejtette a száján a „gyomorszűkítés” szót.
Néhány hétig törtem a fejem, és rájöttem, hogy nincs kedvem így élni tovább. Egészséges szerettem volna lenni, jól akartam érezni magam a bőrömben. Egy nap azt mondtam anyunak: „Lehet, hogy idiótán hangzik, de azon gondolkodom, hogy rászánom magam a gyomorszű-kítő műtétre.” Legnagyobb megdöbbenésemre anyu azt felelte, hogy titokban ő is ezt fontolgatja. Elhatároztuk, hogy egyszerre fogjuk megcsináltatni, mert tudtuk, hogy akkor erőt adhatunk egymásnak.
Mielőtt jelentkeztünk volna erre a műtétre, konzultáltunk a háziorvossal és a pszichológussal. A biztosítónk, tekintettel a pajzsmirigyproblémánkra, hajlandó volt fedezni a két műtét ötvenezer fontos költségét. Most vagy soha – gondoltuk.

Együtt jóban-rosszban
Ahogy közeledett a nagy nap, anyu egyre jobban izgult, én viszont egyre türelmetlenebb lettem. Ha én visszaléptem volna, anyu, mint maga is állította, biztos követte volna példámat. Az mindenesetre nagyon megnyugtató volt, hogy együtt fogjuk végigcsinálni.
2005 decemberében öt-öt órát töltöttünk mindketten a műtőasztalon. Ezután elkezdődött az új életünk. A műtét után néhány nap elviselhetetlen fájdalomban telt, igaz, legalább közös kórteremben. Utána három hetet töltöttünk otthon, és egymást ápoltuk. Először nem tudtunk enni, majd fokozatosan rátértünk arra, hogy minden második órában 50 gramm folyékony táplálékot vegyünk magunkhoz. Furcsa volt, hogy az ember már pár korty után jóllakottnak érzi magát. Testi-lelki sokkban voltunk. Néha elfogott a bizonytalanság, hogy jól döntöttünk-e, de egymásban megkapaszkodtunk.

Siker
Mesés változás következett. Én az első héten kilenc kilót adtam le, anyu négy és felet. Ezután hétről hétre másfél-két kilót fogytunk. Tűzbe jöttem a látványtól, ahogy kibontakozott a természetes alakunk. Azt is tapasztaltam, hogy múlik anyu depressziója – már ez is megérte a szenvedést. Őt az én boldogságom hajtotta, engem az övé.
Most a 163 centimhez 57 kiló vagyok és 38-as ruhát viselek. Anyu 81 kiló és 44-es ruhát hord. Beálltam egy softballcsapatba és öt hónapja barátom van. Anyu, aki ma is ápolónőként dolgozik, szintén behozza az elveszett időt. Volt már raftingtúrán, az ötvenedik születésnapjára pedig ejtőernyős ugrást tervez.
Tavaly karácsonykor 25 ezer fontért leoperáltattuk magunkról a bőrfölösleget, és elvégeztettünk még néhány plasztikai műtétet. Gyötrelmes volt az út, de nem vitás, hogy végig kellett mennünk rajta.
Anyu így fogalmaz: „Világéletemben a súlyommal és a depressziómmal küzdöttem. Már majdnem feladtam, hogy még egyszer egészséges vagy vonzó legyek. Most újra fiatalnak érzem magam. A gyomorszűkítő műtét nem varázsszer, amitől egykettőre lefogy az ember. Most is arra kell vigyáznunk, hogy mozogjunk, és figyeljünk arra, hogy mit eszünk. Eleinte zokogtam az ételért, és a pszichémmel legalább annyira meg kellett küzdenem, mint a testemmel. De nincs az a pénz, amiért visszafordulnék! Boldog és elégedett vagyok, és Teshának tartozom köszönettel érte.”

Szöveg: Celia Back, fordította: Zsolt Angéla, fotó: © celia back/chris bott/IPC SYNDICATION
Ez a cikk először „Együtt mentünk a kés alá anyuval” címmel az Éva 2008. februári számában jelent meg. Minden jog fenntartva.