Nagyon hamar megfogalmazta magában, hogy segíteni akar nekik, de hogy ennek a segítségnek épp az életében oly fontos szerepet játszó futás lesz az eszköze, az csak tavaly tavasszal, egy csúnya esés után jutott eszébe. íAndrea sikeres üzletasszony. Szerencsés és boldog embernek vallja magát, hiszen nem csak amunkájában, a magánéletében is elégedett. A férjét amunkája során ismerte meg, évekig fej fej mellett, szinte versenytársként haladtak felfelé az üzleti ranglétrán. Egymás iránti tiszteletükből szerelem szövődött, és most már több mint 10 éve együtt élik át a hétköznapok próbatételeit és örömeit. Van egy kislányuk, és Andreát ma az üzleti élet mellett új feladatok inspirálják. Létrehozta a Csemete Alapítványt, így a legtöbb idejét azzal tölti, hogy intézetben élő kisgyerekek életén javítson.

Látogatás az otthonban
Egy szürke, borongós napon találkozom Andreával a Szabadság-hegyi gyermekotthon bejárata előtt. Együtt lépünk az egykori villaépület-együttest körbefogó kertbe, és rövid séta után eljutunk ahhoz az épülethez, melyben az intézmény főigazgatója, dr.Forrai Mária vár ránk.
Andreát mindenki mint jó ismerőst fogadja, látszik, hogy gyakori vendég a házban. Mivel éppen alvásidő van, kényelmesen tudunk beszélgetni: agyerekek felébredéséig kifaggathatom Máriát az intézet működéséről.
Itt a hegyen négy különálló épületben, önálló egységként működnek a gyerekeket ellátó otthonok, egy közülük egészségügyi gyerekotthon, ahol értelmi, testi fogyatékos kisgyerekeket gondoznak. A három csecsemőotthoni épületben átlagosan harminc-harminc kisgyerek él, születéstől hároméves korig. Ha idősebb kisgyereket látunk, az itt maradt a húgával vagy öccsével.
Ezek a gyerekek átmeneti jelleggel tartózkodnak az intézetben, leginkább otthoni krízishelyzetek, rossz anyagi körülmények, a szülők ellehetetlenült viszonyai miatt kerültek gondozásba. A gyermekotthon fő célja, hogy a gyerekek minél előbb visszakerülhessenek igazi otthonukba. A legtöbb szülő is ugyanezt reméli és ezen fáradozik a tőle telhető legnagyobb erővel. Ha a családba való visszahelyezés a távoli jövőbe csúszik – ilyesmi sajnos előfordul –, akkor ma már anevelőszülői ellátást preferálja az állam. Alegsúlyosabb esetekben, amikor például aszülők fél évig rá se néznek a kisgyerekükre, felmerül az örökbeadás lehetősége.
Alényeg az, hogy a kisgyerek az otthonban való elhelyezésnél jobb helyzetbe kerüljön – akár úgy, hogy hazamegy asaját családjához, akár úgy, hogy családi kereteket nyújtó nevelőszülőkhöz kerül, s végül akár úgy, hogy örökbe fogadó szülőkre talál. A jogi procedúra alatt az otthonban maradnak agyerekek. Afejlődési rendellenességgel küszködő kicsik itt folyamatos gyógypedagógiai fejlesztésben részesülnek.
A legtöbb nehéz sorsú szülő azonban rendszeresen látogatja kicsinyét, van olyan mama, aki naponta bejár szoptatni. Az otthon dolgozói mindent megtesznek, hogy fennmaradjon az állandó gyerek–szülő kontaktus: külön szobákat alakítottak ki, ahol a mama, papa, kisgyerek mások szeme elől elvonulva, nyugodtan eltölthet egy-két meghitt órát. A szülők szabad mozgása természetesen igazodik a házirendhez, melyet az otthon és legfőképpen agyerekek életkori sajátosságai diktálnak.

Rácsos ágy és plüssmaci
Beszélgetésünkhöz ekkor csatlakozik Natasa, acsecsemőotthon egyik doktor nénije, vele együtt indulunk, hogy benézzünk a gyerekek szobájába.
Az első teremben egy év körüli babák álldogálnak arácsos ágyakban – a falak mentén 7-8 kiságy sorakozik, egyikben-másikban még alszik a lakó. Apicik kitárt szemmel néznek ránk, van, aki elpityergi magát, de inkább hallgatnak. A bejárati ajtó mellett már ott várnak a cumisüvegek – alvás után jön az uzsonna.
A nagyobbacskák is éppen ébredeznek a termüket ugyanúgy keretező rácsos ágyakban, sőt, egy érdeklődő arcú, pöttöm fiúcska már az ágya előtt áll, és kíváncsian néz az ismeretlen felnőttekre. Nem könnyű kibírni sírás nélkül, az ember legszívesebben minden gyereket magához ölelne, megsimogatna. A legnehezebb a kétévesekkel, akik éppen akisasztalhoz ülnek, és várják a délutáni menüt. Velük már lehetne kontaktust teremteni, de nem szabad. Andrea figyelmeztet, hogy ne szóljak hozzájuk, mert nagyon rosszul érinti őket, ha valakivel alkalmilag összebarátkoznak, aztán akapcsolatnak nem lesz folytatása. A termekben egyébként sok ajáték, a plüssállat, a gyerekek szép ruhácskákban vannak – megállapítjuk, hogy szerencsére ilyesmiben nem szenved hiányt az otthon. Ahogy húzom acsizmámat és lépek ki az ajtón, az egyik kislány integetni kezd. Ki bírná megállni, hogy ne integessen vissza?!
Bár Andrea szinte napi vendég az otthonban, látom rajta, őt is újra megérinti az itt élő kisgyerekek sorsa.
De nincs idő meghatódni, mert odaszól az egyik gondozónő, hogy köszönik a gyönyörű karácsonyfát. Andrea jóvoltából karácsonykor több élő fenyőfa is díszítette az épületet – ilyen még nem volt, a kicsik csodájára jártak.
„Nagyon szeretnénk egy speciálisan felszerelt minibuszt venni, erre gyűjt most az alapítvány – mondja Andrea. – Sok pénz összejött már, de még mindig van híja, hiszen olyan járművet kell vennünk, amelyben afogyatékos gyerekeket is kényelmesen lehet szállítani. Tudod, arra törekszem, hogy ezek agyerekek a lehető legtöbb lehetőséget megkapják, és ők is ugyanolyan izgalmas és szép élményekhez jussanak, mint az átlagos gyerekek. Tulajdonképpen ebből acélból jött létre a Csemete Alapítvány.”

A falu végétől New Yorkig
Elbúcsúzva a főigazgató asszonytól, a doktornőtől és a gondozóktól, kifelé akertben tovább kérdezgetem Andreát. A közelben lakik, nap mint nap látja a gyerekeket, de hogy jön ide a futás, és főleg hogy lett belőle Csemete Alapítvány?
A közeli cukrászda kávéja mellett Andrea már magáról mesél: „Egy kis faluban születtem, gyerekkoromtól atletizáltam, futottam. Nagyon szerettem futni, ellentétben azokkal az osztálytársaimmal, akik a sarkon túl, eltűnve a tanár szeme elől, elbliccelték a köröket. Én élveztem a távolságot, mindig szívesen próbára tettem magam. Diákkoromban több megméretésen is részt vettem, de egy országos gátfutódöntőn akkorát estem, hogy nemcsak a győzelemről, de a további versenyzésről is le kellett mondanom. A futás iránti szenvedélyem ennek ellenére felnőttkoromban is megmaradt, és akkor is rendszeresen edzettem, amikor már dolgoztam. Persze nem olyan tervszerűen és tudatosan, ahogy manapság...
Mázlim van, hogy itt lakunk, imádok az erdőben futni, sokáig vittem magammal a kutyánkat is. Tavaly tavasszal egyszer egyedül futottam, és hirtelen megláttam egy elkóborolt kutyát, pont olyat, mint a miénk. Meglepődve nézegettem, méregettem. És rám tört ugyanaz a dekoncentráltság, zavarodottság, majd jött a hatalmas esés – pont azokon atestrészeimen sérültem meg, mint diákkoromban. Az esés pillanatában megszületett bennem egy gondolat: kellene valami igazán nagyot tennem. Lefutni a New York Maratont!”

„Bárhova elfutok segítségért”
„A világon már mindenhol elfogadott, hogy futással támogatnak egy alapítványt – itthon azonban még nem nagyon hallottak erről. A maratonfutás költségeit (utazás, szállás, nevezés) saját magam állom, részemről ez egy figyelemfelhívás az otthonban élő gyerekek életkörülményeinek javítására.
Aki fut, az érti, mi ez a vágy, kihívás, vonzerő, lelkesedés. Innen szinte már minden menetrendszerűen zajlott: edzéstervet írtam, nekiláttam szponzorokat keresni és létrehoztam a Csemete Alapítványt. A maratonra kapott összeget teljes egészében a gyerekotthonban élő kisgyerekek életkörülményeinek javítására fogjuk fordítani. Erre gyűjtök azóta is.”
Mosolyogva meséli, hogyan mentek el a férjével afővárosi önkormányzathoz, hogyan nyomozták ki a szomszédságukban lévő gyerekotthon vezetőjének, Máriának a nevét és elérhetőségét, és milyen meglepetést szereztek, amikor beállítottak és előadták ötletüket: az alapítványt.
Hivatalosan tavaly szeptemberben alakult meg a Csemete Alapítvány, és az első nagyszabású adománygyűjtő tevékenységből – a New York City Maratonból, melyet Andrea novemberben lefutott– 5 millió forint jött össze. Ebből még nem lehet speciálisan felszerelt buszt venni, de talán nyáron már azzal mehetnek kirándulni a gyerekek.
Andrea közben újabb maratonra készül: a londonira. Futni mindennap fut, ezt csinálná maraton nélkül is, mert ahogy mondja, futni jó.
„Futás közben kitisztulnak és elrendeződnek agondolatok, rájössz, mi a fontos, mi nem. Ha egy egy-két órás futás alatt nem találsz megoldást egy problémádra, azt nem kell megoldani. Mert az igazából nem is probléma.”
Könyvet ír a maratoni futásra való felkészülésről, mert szeretné megosztani másokkal is életének ezt a meghatározó élményét. De napjainak nagy részét az alapítványi munka, a kapcsolatápolás, újabb szponzorok felkutatása és megnyerése teszi ki.

Szerző: F. Nagy Ágnes,fotó: europress, Csemete Alapítvány
Ez a cikk 2010. évi áprilisi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.