Jelentés az üvegházból

2009. Március 16.

Ma már ténykérdés, hogy a klíma melegszik, és azt is kevesen vitatják, hogy ezt azok az üvegházhatású gázok okozzák, amelyeket a légkörbe juttatunk. Mennyiségüket radikálisan csökkenteni kell, különben nagy baj lesz – amit valószínűleg így sem úszunk meg, de azt talán még igen, hogy földgolyónk rövidesen a pokol egyik ritka kellemetlen bugyrává változzon.

Bár önkorlátozással és saját háztáji „energiapolitikánk” újragondolásával mi magunk is tehetünk a globális felmelegedés ellen – és kell is tennünk, különben milyen alapon várhatnánk el áldozatokat másoktól? –, a folyamat megfékezéséhez magasabb szintű összefogásra van szükség. Ez a felismerés hívta életre az 1997-es kiotói egyezményt, amelynek keretében az iparosodott országok vállalták, hogy a következő évtizedben az 1990-es állapotokhoz képest 5,2 százalékkal csökkentik szén-dioxid-kibocsátásukat. A csökkenés globális átlagban értendő, a különböző országok fejlettségi szintjüktől függően más-más értéket vállaltak: az Egyesült Államok például hét százalékot, az EU-országok általában nyolcat, Magyarország hatot.

A lépés irányát kedvezőnek, mértékét viszont kezdettől fogva elégtelennek ítélték a környezetvédők. Az egyezmény valóban szerény célokat tűzött ki, ráadásul hatálya csak a fejlett országokra vonatkozott, és még közülük se mind tekintette szentírásnak. Az Egyesült Államok például aláírta, de nem ratifikálta az egyezményt. A Clintont követő Bush elnök – gyaníthatóan a kampányát jelentős summával támogató olajlobbi nyomására – azonnal kihátrált a megállapodás mögül, arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok súlyos versenyhátrányba kerülne olyan fejlődő gazdaságokkal szemben, mint Kína vagy India, amelyekre nem rótt ki csökkenést az egyezmény.

Az Egyesült Államok jelenleg 16 százalékkal több gázt bocsát a légkörbe, mint 1990-ben, és bár Obamától sokan gyökeres fordulatot várnak, ő is csak annyit ígér, hogy országa 2020-ig az 1990-es szintre csökkenti az üvegházhatású gázok emisszióját – ez elég messze van a kiotói vállalástól.

Piszkos pénz
A kiotói egyezmény kicsi volt és savanyú, de legalább irányt szabott a környezetvédelmi erőfeszítéseknek. 2012-ben azonban a lejár a hatálya, és a világ országai 2009 végén, Koppenhágában szeretnék aláírni az örökébe lépő új megállapodást. Az előkészítés évek óta tart, a politikusok és szakértők Hágától Montrealon át Poznańig klímakonferenciák sorát tartották, hogy összehangolják a sokféle ellentétes érdeket.

Ezek a tanácskozások azonos koreográfia szerint zajlanak: odakint környezetvédők tüntetnek – Bonnban például egy jégből faragott, hatalmas glóbuszt állítottak fel, amely a tanácskozás ideje alatt rohamosan olvadt –, bent, a tárgyalótermekben pedig meddő huzavona folyik kvótákról, százalékokról és legfőképpen pénzről. A kulcskérdés az, hogy a fejlett világ mekkora részt vegyen ki a globális felmelegedéstől leginkább sújtott fejlődő országok kárainak enyhítéséből és az új környezetvédelmi technológiák finanszírozásából. A fejlődők nagyobb áldozatvállalást várnak el, és azt szeretnék, ha a gazdag országok közötti szén-dioxid-kereskedelem megadóztatásával kárenyhítési alapot hoznának létre számukra.

Erről a kereskedelemről annyit érdemes tudni, hogy azok az országok, amelyek károsanyag-kibocsátása elmarad a kiotói egyezményben megengedett szinttől, papíron – és persze nem ingyen – átvállalhatják a nagyobb légkörszennyezők emissziójának egy részét. Magyarországnak a nehézipar leépülése és az ipari szerkezetátalakítás miatt jelentősen sikerült túlteljesítenie a bevállalt hat százalékot, így felesleges kvótákkal rendelkezik, melynek egy részét tartalékolja, más részét viszont értékesíti (már eddig is adott el Belgiumnak és Spanyolországnak). Nos, a fejlődő országok az ilyen típusú kereskedelemből befolyó teljes összeg két százalékára tartanának igényt, amit a fejlettek sokallnak, és nem is feltétlenül fukarságból. Attól tartanak, hogy szigorú ellenőrzési mechanizmusok hiányában a pénz nagy része – a segélyekhez hasonlóan – elszivárogna. Azon is vita van, hogy a fejlődők közvetlenül vagy a Világbankon keresztül jussanak-e hozzá a kárenyhítési alaphoz.

A 2008 decemberi, legutóbbi poznańi klímakonferencia kevés eredményt hozott, a fejlődő országok képviselői csalódottan távoztak, és a találkozót a zöldek is haszontalannak ítélték. Ennek fényében legalábbis kétséges, hogy Koppenhágáig sikerül-e kiizzadni egy mindenki számára elfogadható megoldástervezetet.

Új ellenségek
Mindeközben az EU saját klímapolitikát folytat, amely – bár a környezetvédők részéről sok kritika éri – a világ számos országa számára példamutató lehet. Az uniós vezetők december végén megállapodtak, hogy 2020-ig húsz százalékkal csökkentik szén-dioxid-kibocsátásukat (a bázisév 2005), továbbá az EU teljes energiafogyasztásában húsz százalékra emelik a megújuló energiaforrások részarányát. Ez a növelés összeurópai méretben értendő, a konkrét számokat az országok adottságaihoz igazították: Magyarországnak csak 12,6 százalékot kell teljesítenie.

Kérdés persze, hogy mindez elég-e a világot fenyegető környezeti katasztrófa megállításához – a szakértők szerint sokkal többre, a vállalt értékek másfél-kétszeresére volna szükség. Itt a Kárpát-medencében különösen rághatjuk a körmünket, mert országunk elhelyezkedése miatt a klímaváltozás hatása nálunk fokozottan érvényesül: egyfokos globális felmelegedés nálunk körülbelül másfél fokot emel a hőmérsékleten.

Ráadásul újabb és újabb anyagokról derül ki, hogy fokozottan üvegházhatásúak. 2008-ban például egy számítógépes alkatrészek és napelemek gyártása során keletkező gáz, a nitrogén-fluorid került fel a közellenségek listájára. Azt korábban is tudták róla, hogy igen agresszív: 17 000-szer erősebb hatású, mint a szén-dioxid, ráadásul a légkörben maradva több mint ötszáz éven át kifejti kártékony hatását. Korábban azonban olyan ritka gáznak hitték, hogy a kiotói jegyzőkönyvbe föl se vették; a legújabb mérések viszont kimutatták, hogy koncentrációja a légkörben 1978 óta több mint kétszázszorosára nőtt, és immár komolyan számolni kell vele a klímaprognózisoknál.

Egy nyelő megoldás
Efféle kínos meglepetésekre a jövőben is felkészülhetünk. De szerencsére olykor beesnek reménykeltőbb hírek is. Ugyancsak tavaly találtak például egy ásványt, amely megköti a széndioxidot. Peridotitnak hívják, és Ománban, valamint többek között az Egyesült Államokban, Oroszországban és a Balkánon komoly mennyiség található belőle a föld alatt: az ománi peridotit-mező olyan hatalmas, hogy képes lenne elnyelni a világ szén-dioxid-kibocsátásának nyolcadrészét. A kutatók technikát is kidolgoztak a tisztítási folyamatra: javaslatuk szerint nem a peridotitot kéne a szén-dioxid-kibocsátó üzemekbe szállítani, hanem fordítva, a gázt vezetékeken keresztül eljuttatni a peridotit-lelőhelyekre. Ott már egyszerű a dolog: lyukat fúrnak az ásványba, a meleg vízzel vegyített szén-dioxidot a kőzetbe injekciózzák, a többit elvégzi az anyatermészet.

De ne reménykedjünk: a peridotit egymagában aligha fog kihúzni bennünket a csávából. Az ilyen cseles technológiák nem helyettesíthetik a szigorú klímapolitikát és a kemény önkorlátozást, legfeljebb egy kis segítséget adhatnak a globális felmelegedés elleni harcban. És némi biztatást – talán mégsem kötelező, hogy pár éven belül megfőjünk a saját levünkben!

„Odakint környezetvédők tüntetnek – Bonnban például egy jégből faragott, hatalmas glóbuszt állítottak fel, amely a tanácskozás ideje alatt rohamosan olvadt –, bent, a tárgyalótermekben pedig meddő huzavona folyik kvótákról, százalékokról és legfőképpen pénzről.”

„Az ilyen cseles technológiák nem helyettesíthetik a szigorú klímapolitikát és a kemény önkorlátozást, legfeljebb egy kis segítséget adhatnak a globális felmelegedés elleni harcban.”

#üvegház #klíma