Tizenéves voltam, amikor először megkaptam, hogy a testem lesz a gyilkosom. Amint beléptem a felnőttkorba, tájékoztattak erről, mivelhogy anyukámnak 2-es típusú cukorbetegsége volt, apukámnak 2-es típusú cukorbetegsége volt és a nagypapámnak szintén 2-es típusú cukorbetegsége volt, következésképp garantálva volt, hogy nekem is 2-es típusú cukorbetegségem lesz.

„Ha nem fogysz le, veled is ez fog történni, és minden nap injekcióznod kell magad, s még meg is halhatsz” – jött az üzenet a gyerekorvosomtól. Ekkor még vezetni sem tudtam.

Addig is utáltam a testem: csúnyának és taszítónak bélyegezték. Most azonban azzal szembesültem, hogy a testem is utál engem – olyannyira, hogy meg akar ölni.

Megszállottan küzdöttem az ellenségem ellen fiatal felnőttéveim javarészében. Amikor minden egyes falatot megszámoltam, ami lement a torkomon, s amikor elég sok kilométert futottam ahhoz, hogy utána megfájduljon a térdem, akkor csatát nyertem. Az orvosaim gratuláltak is nekem hozzá. Feltartóztattam az ellenséget – a testemet, amely kétségbeesetten próbált kövér lenni –, és ezáltal távol tartottam a saját halálomat.

Amikor már nem voltam képes folytatni a csatázást – amikor elkezdtem azt kívánni, hogy olyan ember legyek, aki nem áll háborúban saját magával –, akkor meghíztam, megjött az önbizalmam és boldognak éreztem magam. De a testpozitív szemlélet és a kövérség elfogadása terén nem létezik végleges győzelem – akkor biztosan nem, amikor a társadalom minden nap minden tőle telhetőt megtesz, hogy újra felvedd a kesztyűt saját magad ellen.

El sem tudom mondani, milyen keményen küzdöttem, hogy távol tartsam a csatamezőt magamtól, hogy ne tekintsek halálos ellenségként a saját testemre. Minden egyes alkalommal, amikor orvoshoz mentem, rá kellett vennem magam, hogy álljak rá a mérlegre. Ha ráállok a mérlegre, a társalgás – függetlenül attól, milyen ügyben vagyok ott – a testtömegem körül kezd forogni, amely nyilvánvalóan előrevetíti korai halálomat. Ha nem állok rá a mérlegre, meg kell magyarázom. – Hogy érti azt, hogy nem méredzkedik? – kérdezi ilyenkor mindig az orvos vagy az asszisztense.

– Nem állok mérlegre. Nem egészséges a mentális jólétem szempontjából – magyarázom.

– De szokta mérni magát? Tudja, hány kiló? Tisztában van vele, hogy kell-e aggódnia?

Úgy mondják ezt, mint ha a világ nem lenne önmagában is tükör, mint ha nem lenne mérleg. Mint ha a számaim nem lennének tálcán felszolgálva nekem minden egyes ítélkező tekintetben, hiszen minden cukorbetegség-poén, minden híranyag a tévében az „elhízásjárványról” szól.

Emlékszem az első gyerekem születésére. Gyönyörű, intenzív pillanat volt. A terhesség alatt több alkalommal megvizsgálták, hogy van-e terhességi cukorbetegségem a túlsúlyom miatt. Minden teszt eredménye negatív lett. Miért? Mert a túlsúlyom ellenére folyamatosan a hipoglikémia határán voltam. (Vagyis a vércukorszintem a normális érték alsó határa környékén mozgott.) Ugyanaz az orvos látott el, valahányszor elájultam alacsony vércukorszint miatt. De minden alkalommal emlékeztetett rá, hogy ez csak átmeneti állapot. Vagyis egyszerűen nem hittek a számoknak, és folyton visszarendeltek újabb vizsgálatokra.

Amikor megszületett a babám, az orvos a kezembe adta azt az izgő-mozgó kis fickót, és épp elkezdtem ismerkedni a gyönyörű arcocskájával, amikor meghallottam, hogy a nővér megkérdezi az orvost, hány kiló vagyok. Az orvos megmondta.

Éppen egy új életet tartok a kezemben, és erre valakik ismét felhívják a figyelmet, hogy a halálomat várják.

Eddig kétszer kerültem magam fogyasztóklinikára. Egyszer sem töltött el izgatottsággal, hogy ott vagyok. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy magamért teszem ezt, csak azt gondoltam: képtelen vagyok úgy élni, hogy a világ egy töltött pisztolyt tart a fejemhez. Akkor kerültem be a klinikára, amikor már számtalanszor ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy pánikrohamom van, mert a térdfájdalmamat valami még rosszabb előjelének gondoltam, miután túlságosan sokszor figyelmeztettek, hogy a testem egy ketyegő időzített bomba. Nyugtalanul ültem az orvosok szobájában és hallgattam, hogy ha életem kockáztatásával kivágom magamból a testem egy részét, illetve ha hátralevő éveimben gyűszűnyi adagokban veszem magamhoz az ételt és vigyázok, hogy ne hányjam ki, akkor megmenekülök. Felírták az aktuális testtömegemet, majd egy sokkal kisebb számot – ez lett volna a kívánatos cél. Egy szám, amely biztosítja, hogy látni fogom felnőni a gyerekeimet.

Minden ilyen alkalommal sírva mentem haza. Valahányszor belenéztem a tükörbe, és láttam a testet, amelyet anyukám annak idején ringatott, amikor még imádott kisbabája voltam, a testet, amely életet adott imádott kisbabáimnak, a testet, amely résztvevője volt minden ölelésnek, amelyet valaha adtam, minden szónak, amelyet leírtam és minden eredménynek, amelyre büszke voltam, és ezt gondoltam: „miért mondja azt a világ folyton, hogy meg akarsz ölni engem?”. És aztán bolondnak érzem magam, gyengének, felismerem, hogy hagytam, hogy a világ befolyásolja, mit gondolok magamról. Ebben is kudarcot vallottam.

Emberi lény vagyok, a testem hozzám tartozik. Megérdemlem, hogy szabad legyen félelem nélkül szeretnem magam – a lényem egészét. Ne mondjátok nekem többé, hogy meg fogok halni, mert éppen ez az, ami megöl.