Őrsgyűlés 87-ből
Akinél hetekig félig üres a kuka, annak otthona gyanús tárgyakat, lelke tisztázatlan motivációkat rejt. Persze hogy kell az ajándék 2009-es notesz, hiszen még négy hónap van az évből. Ha összehajtom apatinás cukrászda tortás dobozát, kis helyet foglal – gondolom.
A kék műanyag dobozt, amiben a gombát árulják, mindig elteszem: jó lesz fagyasztani fasírtot. Aztán amikor már hónapok óta árválkodik a négy fölösleges doboz a hűtő tetején (de kettő már a mélyhűtőben, tele meggypéppel meg májgombóccal!), az emberem lopva kidobja. De én leleményesen visszalopom éjjel, mert akkor miben fogom fagyasztani a fasírtot?! Meg hát nem lehet ennyi műanyaggal terhelni a környezetet. Ezúttal afölső konyhaszekrénybe rejtem a zsákmányt, a tojásos dobozok mögé. Húsvétkor abból csináltunk a fiammal nyuszihintót, a maradék huszonnégyet majd elviszem atojásos néninek a piacra. Hiába néz az emberem vádlón, amikor egy-egy hevesebb szekrénynyitáskor a fejére borul a halom, mert a fölösleges bevásárlószatyrokat tényleg elvittem a bioboltba. Náluk vásárlók hoznak zacskót vásárlóknak, önként és szívesen, külön kosár van a falra szerelve erre a célra a kijáratnál. És a kimosott befőttesüvegeknek is örül a kolléganőm, akinek hobbiméhész az apukája.

Aki a használt sütőolajat a lefolyóba önti, nyilván nem tud nyugodtan aludni. De az sem életszerű, hogy elbiciklizzem ezzel a négy literrel a… hova is? A hulladékudvarba! Meg kellene már nézni a hulladékinfós honlapon, merre lehet. És utána hová kerülnek az olajos flakonok? A szelektív gyűjtőbe?
Aztán itt vannak a kazetták. Kazettás magnó közelébe én már soha nem kerülök, de most dobjam ki a duhajkodásba fordult őrsgyűlés felvételét 87-ből? Vagy Samantha Fox válogatott számait?

Mindenki másképp csinálja
Akárhogy morog, azért az emberem is gyűjt. Külföldi kávétejszínek tetejét, a gyerekek tejfogait, kenyércímkét, söröskupakot, gyufacímkét. Azt is bevallotta, őriz egy kis Boci csokit, amibe valaki 30 éve beleharapott. Nyilván egy lány, akibe szerelmes volt. Hogy ki, már nem tudja. Bár ő legalább nem áltatja magát, hogy majd felhasználja mindezt.
Nagyanyám félretette az akkor még négyszögletes tejfölös poharakat paprika- meg paradicsompalántáknak. Akonyhakertészi buzgalom aztán alábbhagyott, ám apoharak maradtak. Egymásba tette őket, a torony magasra nőtt a konyhaablakban, a nap szétette a műanyagot. Megértem: aki átélte a háborút (amikor ásó nélkül kellett ásni, lyukas vödörben hólét felfogni), az meg tudja becsülni egy-egy fölöslegesnek tűnő tárgy használati értékét.
Jutka barátnőm a nagymamája hűtőjéből 1962-ben lejárt gyógyszereket, tizenhét éve gyártott joghurtot dobott ki. És még mi minden volt a lakásban! Fél szemüveg, falnak fordított, kerek képernyőjű tévé (mint a tévémacinak), Jóska bácsi autóbuszbérlete 1971-ből.
Gyakran a karácsonyi ajándékkészítés is önmaga paródiájává válik az óvodában. Hány magyar vitrinben kornyadoznak vajon sólisztgyurma hóemberek? Hol porosodnak a mackósajtos dobozokból és vattából összeragasztott, műhóval befújt havas házikók, amiket párás szemmel veszünk át gyermekünktől az ünnepségen? Arról nem is beszélve, hogy szegény óvó nénik vajon hol tárolják aszülőktől kapott rengeteg ajándék vázát és szárazvirág-kompozíciót? Őszintén sajnálom őket, ezért évek óta csak olyasmit kapnak tőlünk, ami valóban elfogy – vagy nem is igazán tárgy, mint például a színházbérlet.

Kísért a gyerekkor
„A szeméttelepek szörnyűek, de nem rosszabb ugyanez a saját nappalidban?” – kérdezi a bátyám. Kidobni mindent, azonnal! Szerinte a könyv is lehet szemét, én viszont mindent, aminek csak a leghalványabb köze van Gutenberghez, ereklyeként őrzök. A szülői ház maradandó nyomokat hagyott mindkettőnkben: tizenhét darab majdnem üres fogkrémes tubust távolítottunk el egy húsz évvel ezelőtti emlékezetes estén afürdőszobapolcról. Ő mindentől könnyedén megválik, anappalijában a minimáldizájné a terep, én viszont a szülői hagyományt folytatom. Új elem, hogy a kényszeres őrizgetést ökoideológiába csomagolom.
Van az egésznek valami spirituális tartalma: a tárgyért, amit vettem, kaptam vagy csak hozzám került, felelős vagyok. Kamaszkoromban megkönnyeztem Andersen meséjét, A fenyőfát – azóta gyanítom, hogy a tárgyaknak lelkük van. Így őriztem meg a gimnáziumi órák alatti levelezésből egy doboznyit, egy marék használhatatlan kulcsot (egy nap valami csoda folytán talán beleillenek egy zárba). Színházjegygyűjteményem is van, különös napló: jó emlékezni arra, mikor mit láttunk. A „jó lesz majd valamire” gondolattól leleményesnek érzem magam, és a környezetemet (mármint a természetet) sem terhelem a sok szeméttel.

Hasznos honlapok: www.humusz.hu/faq, www.okopannon.hu (Lakosság menüpont) www.szelektiv.hu

Fotó: Europress, Éva, 2009. szeptember. Minden jog fenntartva.