Diabéteszem története

Borítókép: Diabéteszem története
Leginkább azt halljuk, hogy ha túlsúlyosak, kövérek vagyunk, akkor onnan már csak egy lépés a cukorbetegség.


Vajon szükség van-e még egy olyan cikkre, melyben ostoroznak minket, hogy táplálkozzunk helyesen, menjünk le az edzőterembe és éljünk nagyon egészséges életet?

Mi a jobb, ha megpróbálok ráijeszteni minden olvasóra, vagy úgy tüntetem fel ezt a betegséget, mint sokan teszik – ismertetve a tényeket és az olvasóra hagyva, hogy átsiklik-e az olvasottak felett, vagy tesz is valamit önmagáért? Mert bárhogy hitegessük magunkat, a cukorbetegség a lakosság nagy részét már közvetve, vagy közvetlen módon, de érinti. A diabétesz a 21. század abszolút népbetegsége.
A diagnózisom előtt én is egy átlagos, jól táplált, keveset mozgó, sokat idegeskedő, 30-on innen élő ember voltam. Sokszor hallottam a frázist, hogy le kellene adnom afölösleges kilóimat és többet mozognom, különben még cukorbeteg leszek, de ez rám is úgy hatott, mint alegtöbbekre – „persze, persze, majd pont velem történik ez meg…”
És igen, pont velem is megtörtént. A hasnyálmirigyemben leállt az inzulintermelés, de ez már a történet közepe.

Így kezdődött
Nem emlékszem egészen pontosan, hogy mikor észleltem az első tüneteket magamon, de az biztos, hogy nem tudtam, mire figyelmeztetnek. Állandó szomjúságérzetem, tízpercenkénti vizelési kényszerem, végül a nemi szervem kóros viszketése nagyjából egy hét alatt olyan méreteket öltött, amit nem lehetett elhessegetni, muszáj volt orvoshoz fordulni. Egy orvos barátom a panaszaimat meghallva azonnal cukorbetegségre gyanakodott, így elküldött egy patikába, ahol néhány perc alatt kábé 150 forintért elvégeztek egy gyors vércukorszintmérést. Az eredmény: háromszor magasabb cukorszint anormálisnál.

Másnap már ott álltam a háziorvos beutalójával a célzott irányú éhgyomri vérvételen. Az eredmények alátámasztották, hogy ez bizony nemcsak félreértés, hanem diabétesz: a hasnyálmirigyemben leállt az inzulintermelés. A háziorvos még aznap átutalt egy szakorvoshoz, aki azonnal fogadott, megtanította, hogy miként kell használni az inzulintollat, hogyan kell vércukrot mérni és mit lehet enni. Így két rémisztően fura eszközzel (egy vércukorszintmérővel és az inzulintollal), valamint egy étrendtáblázattal elindultam a cukrosok nagyon is rögösnek hitt útján.
Ám a legnagyobb tévedéseimre csak akkor jöttem rá. Hisz semmivel sem tudtam többet a cukrosok életéről. Így azt gondoltam, hogy szinte semmit se ehetnek, édességek nélkül sanyarúan koplalnak, és mindennap egy hatalmas tűvel kell szurkálniuk a combjukat, hogy életben maradjanak.

Az első éjszaka
Sosem fogom elfelejteni azt az első éjszakát, amikor magamnak kellett beadnom az inzulint. Ki nem riadna vissza, hogy megszúrja magát, még ha a tű csak 5 milliméteres is? Úgy döntöttem, a hasamba adom a tejszerű anyagot, mert ha ott rosszul szúrok, avéraláfutást még annyian sem látják, mint esetleg a combomon.
Aztán hosszú percekig csak belégzés-kilégzés. Gyáva voltam, pont. Nem mertem azt a kis tűt beszúrni a hasamba. Ott álltam egyik kezemben a tollal, amásikban két ujjam között a hasam összecsippentett bőrével, és be voltam rezelve, hogy ez most nagyon fog fájni. Végül összeszedtem a bátorságomat, és bevittem aszúrást, mivel a hátam mögött kezdett türelmetlenkedni afelvigyázásommal megbízott családtag (az első inzulinos éjszakán mindig vigyáznia kell valakinek a diabéteszesre, mert kérdés, hogy a szervezet hogyan reagál).
Nem mondom, hogy semmit sem éreztem: kellemetlen volt. (Rosszul tartottam atűt. Nem merőlegesen a hasfalra, hanem megdöntve.) De idővel belejöttem. Mamár ritkán marad véraláfutás a tű után, pedig az első fél évben több színes tócsa is díszítette a hasfalamat, középen a tűszúrás pici mementójával.

Boszorkánykonyha
Mégsem a gyógyszerezés okozta a legnagyobb fejtörést. Hanem az, hogy mit is egyem. Napi 5 étkezést kellett megtöltenem az előírt szénhidrátmennyiséggel, holott előtte leginkább a „szendvics reggel-délben-este” menü ismétlődött.
Az első hónapban minden elfogyasztott falatot lemértem, átszámoltam aszénhidrátértékét, osztottam, szoroztam. Annyira tartottam az ételektől, hogy néhány hétig nem mertem szinte semmi bonyolultat csinálni. Csak a szénhidráttáblázatra támaszkodva ettem egy-egy félét, ami persze az orvosom szerint egyáltalán nem volt jó. „Bármit ehet, ha figyel a mennyiségre és arra, hogy mit mivel fogyaszt.” Így kísérletezni kezdtem. Letámadtam a legközelebbi zöldségest, majd felhívtam néhány ötletért a család nőtagjait és a barátokat. Receptek kreálásába kezdtem. Nem voltam teljesen idegen a konyhában már adiabétesz előtt sem, de ritkán főztem. Általában ebben is a lustaság győzött. Most viszont nem volt már kibúvó.
A legnagyobb titok, amit megtanultam, hogy egy-egy zöldség felhasználási lehetőségeinek csak a képzelet szabhat határt. Az olyan alacsony szénhidráttartalmú zöldségek, mint a cukkini, a zeller, a brokkoli vagy a padlizsán, melyeket már egész évben kapni, állandó alapanyagok lettek a konyhában.

Most jó
A diabétesz nekem életszínvonal-javulást hozott. Nem hiszitek? Pedig így történt. A diagnózis előtt rosszul étkeztem, alig mozogtam, mindenen felhúztam magam, passzív életmódot folytattam. A diagnózis óta szinte mindennap a konyhában kísérletezem, rendszeresen mozgok (jógázok, sétálok, úszom, kirándulok), tudatosan egyre nyugodtabban élek és reagálok avelem történő eseményekre, közben mind jobban élvezem és értékelem az életet.
Nekem erre a betegségre volt szükségem ahhoz, hogy meg tudjam változtatni az életmódomat. És ez nem is volt olyan nehéz, mint korábban hittem. Nem pénz kellett hozzá, csak egy döntés: nem teszem tönkre magam.
Ijesztő tény, hogy egyre többen betegszenek meg 20 és 40 éves kor között, méghozzá nem egyértelműen az 1-es vagy 2-es típusú cukorbetegségben. Mivel ők nem küzdenek jelentős túlsúllyal, betegségükért a stressz és atúlpörgetett életmód (kevés pihenés, rossz étkezési szokások, mozgáshiány) is okolható. A tragédiát mindenki megakadályozhatja, ha évente legalább egyszer elmegy egy gyógyszertárba ellenőriztetni a vércukorszintjét, és figyel arra, hogy mit eszik. (A témáról Akiknek a cukor túl édes címmel az Éva magazin 2008. augusztusi számában és az evamagazin.hu oldalon is olvashatsz.)

Szerző: Gasparik Emma, fotó: red dot.
Ez a cikk az Éva magazon 2011. évi májusi számában jelent meg minden jog fenntartva.