Két hétvége leforgása alatt, mondhatni, egy egész materialista világ omlott össze bennem dr. Domján László agykontrolltanfolyamán. Jóllehet ő maga mindig hangsúlyozza, hogy az agykontroll nem foglalkozik világnézeti kérdésekkel, mindössze segít pozitív gondolatokkal hatni önnön tudatalattinkra és ezzel pozitív irányban befolyásolni a történéseket, a puszta tényt, hogy ez valóban működik, lehetetlen egy alapos világnézeti földrengés nélkül tudomásul venni.
Anno a tanfolyamon megtanultam, hogy ha alfa állapotban (az ébernél tehát valamivel lassabb agyhullámok mellett) elegendő vággyal, hittel, elvárással programozunk magunkba egy fontos célt, akkor a tudatalattink, mint afféle megbízható gépezet, automatikusan végrehajtja a fentről kapott utasítást. Nem mérlegeli, hogy ésszerű vagy logikus-e a parancs, csak megteszi. Ha tehát képzeletemben valóság gyanánt vetítem magam elé, hogy apró pókocskák csontszövetet szövögetnek a balesetben megrövidült lábamban, akkor a testemben megképződik a hiányzó csontszövet. Vagy ha alfában rendszeresen beleélem magam, hogy a fehérvérsejtjeim hadseregbe szerveződve megsemmisítő vereséget mérnek a rákos sejtek csapatára, akkor a rák visszafejlődik és nyomtalanul eltűnhet a testemből.

Életre kelek odabenn
Emlékszem, első alkalommal azért küzdöttem, hogy a 37 évig ellentétesen kondicionált agyam átlépjen saját árnyékán, és ne utasítsa el a hallottakat egyszerűen azzal, hogy „nem hiszem el”. Most, másodszorra, az egynapos ismétlő kurzusra már meggyőződéssel, ismerősként jövök. Ezúttal nem akadok fenn azon, hogy négyszázan vagyunk a teremben, az üdvözlő 10 perc eltelte után már mély relaxációban vagyok, az ismerős, puha ködben, belesüppedve a saját testembe. Hallgatom a megnyugtató hangot, és fokozatosan kelek életre odabenn, már programozom mostani legfontosabb célomat, tompa, meleg jó érzés vesz körül, igen, ezért jöttem el újra – és a megkönnyebbüléstől legurul két könnycsepp.
Később rájövök, hogy ez az első, bemelegítő relaxáció volt a leghosszabb az egész nap folyamán. Domján Laci (így szokás őt hívni) a színpadról vezényel, jobbra-balra bemutatkozunk alkalmi szomszédainknak, majd kölcsönösen és élvezettel megmasszírozzuk egymás hátát, vállát. Vigyorgok magamban, ahogy eszembe jut, hogy másfél éve ez a fajta intimitás csak a harmadik nap végén töltött el jóleső érzéssel. Ezután pedig a szokásos rock and rollos aláfestő zenére jobb kézzel megérintjük
a bal lábunkat, majd fordítva, hogy a bal agyféltekénket összekapcsoljuk a jobbal, azt a bizonyos racionálist az intuitívval. A szünetekben konstatálom, hogy két ismerősöm is van
a résztvevők között, de ennek most egyáltalán nem örülök. A helyben vásárolt könyvbe temetkezve kerülöm őket, mert arra vágyom, hogy ez a nap csak az enyém legyen, senkihez ne kelljen alkalmazkodnom, egyedül lehessek magammal ebben a befogadó tömegben.
Az ismétlő kurzus célja elvileg az, hogy átvegyük a legfontosabb agykontrollos technikákat, halljunk a többiek sikereiről, majd feltöltődve, megújult lelkesedéssel folytassuk a programozást saját céljainkért. Én viszont csendben sunyítok, mivel a magam részéről nem nagyon van mit folytatni, a mai napig nem sikerült megtalálnom azt a fél órát a napban, amikor meditálni tudok. Napközben dolgozom és csak későn érünk haza a gyerekekkel, este, mire ők elalszanak, én is kidőlök és elalszom, marad tehát a reggel, de ehhez a családi menetrend miatt hajnali 5-kor kellene kelni… Most újra tudatosodik bennem, hogy erre való a szokáskontroll-technika. Ha tehát 30 napig meggyőződéssel programozom, hogy mindennap van időm és energiám meditálni, akkor ennyi idő alatt jó eséllyel ki tudom alakítani a meditáció új szokását.
Hallom, ahogy a mellettem ülő gömbölyded nő megelégedéssel nyugtázza, hogy ugyanez áll a nem nassolás szokássá tételére is. Én is eljátszom a gondolattal, hogy egyszer majd kezelésbe veszem a testem. Mondjuk az elme tükre technikával kivetítem majd magamnak képzeletbeli laborom tükrére a megváltoztatni kívánt jelent (konkrétan 70 kilónyi önmagamat), rögtön utána pedig a nagyszerű, vágyott jövőt. És már látom is magam a második képen, amint karcsún és fitten biciklizem a napfényes erdőben, feszülő combbal, 10 liternyi levegővel a tüdőmben, kicsattanó egészségben. Hát, vágyni már biztosan vágyom rá, de a hiten és az elváráson még dolgoznom kell egy kicsit...

Gondolat-nagytakarítás
Domján Laci most is emlékeztet minket, hogy előzetes „gondolat-nagytakarítás” nélkül minden pozitív programozásunk hatástalan lesz. Hogy bár éberen, vagyis nem alfában gondoljuk el sok pesszimista gondolatunkat, azok mégis képesek hatástalanítani az alfában előállított pozitív képeket. Sok fej bólogat körülöttem a nézőtéren, tudjuk, mire gondol. A rendszeres meditációval ugyan hadilábon állok, de az ilyen „á, reménytelen…” vagy „már megint nem…” típusú önsorsrontásról legalább leszoktam, és az elmúlt másfél évben teljesen megszűntek a gyerekkorom óta tartó fejfájásaim. A férjem persze mindig remekül szórakozik, amikor hangosan bemondom a tanult mantrát, ha rajtakapom magam egy-egy negatív mondaton: töröld, töröld! Az az igazság, hogy az agykontrollt elsőre hatásvadász kamunak hittem. Aztán utolért a hátborzongató bizonyosság: ez a módszer csodálatos eszköz ahhoz, hogy segítsek magamon és másokon. Megértettem, hogy milyen óriási felelősség (felelőtlenség?), ha mindezzel a tudással a birtokomban mégsem veszem a fáradságot, hogy megpróbáljak javítani a dolgokon.
Búcsúzásképpen Laci arra kér minket, hogy mielőtt elmegyünk, írjunk egy listát a következő fél évre szóló céljainkról, és hagyjuk itt egy önmagunknak címzett borítékban. Novemberben el fogja küldeni nekünk a levelet, hogy lássuk: a kitartó programozás mindig meghozza gyümölcsét. Úgy legyen! Teleírom a papírt.

Szerző: Kemencei Csilla, FOTÓ: red dot

Ez a cikk Csak az nem válik valóra, amit nem akarsz eléggé címmel az Éva magazin 2010. évi júliusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.