A sarokról, a vegyes iparcikkbolt elől hívott taxit. Nem dohányzó sofőrt kért, de állítólag csak dohányzók cirkáltak a körzetben, a diszpécser legalábbis ezt állította. Tamás az órájára nézett: este tizenegy múlt.
Az autó öt percen belül érkezett, harcsabajszú, görnyedt hátú sofőrrel; hosszú, vékony, „női cigi” lógott ki egyenként kétujjnyi vastagságú ajkai közül, a leengedett ablakon fújta ki a füstöt, bele az eső utáni fülledt nyári éjszakába; ujjatlan pólót viselt, kopasz fejtetőjét májfoltok pöttyözték. Tamás a tágas raktérbe emelte a csomagját, beült a hátsó ülésre, bemondta a címet, és a vezető mögé bújt, hogy megússza a beszélgetést. Nyugalomra vágyott. Magányra. Egyes sofőrök hatalmas visszapillantó tükröket szerelnek a kocsijukba („panorámatükör”), állítólag azért, hogy hátra és oldalra is jól lássanak, hogy hátul is széles vásznú legyen a forgalmi kép, ugyanakkor a tükörnek e fajtájával egyúttal lopott pillantásokat is vethetnek az utasra, szemmel tarthatják mozgását, szöszölését. Ez a sofőr hagyományos visszapillantóval rendelkezett, így amikor Tamás a vezetőülés mögé csúszott, egyből el is tűnt a szeme elől.
A fizika furcsa tréfát űzött: a kocsiból kifújt dohányfüstcsík azonnal visszajött (igazából ki sem ment), és mint a bottal megpiszkált kígyó, kapkodva cikázott, sosem kerülve ki az utas orrát. Tamást azonban ez most a legkevésbé sem zavarta. Hátradőlt a taxi hátsó ülésén, magához húzta az ölében pihenő hátizsákját – amelyben fontos személyes holmik lapultak, pénztárca, borotva, kontaktlencse-folyadék, fogkefe –, a szoros ölelés megnyugtatta. Ideiglenesen sikerült félresöpörnie az elmúlt órák megpróbáltatásait, a fárasztó szócsata friss emlékét. Leengedte az ablakot, és nézte a belvárosi aszfalt fekete csillogását, az utcai lámpák tükröződését a tócsákban, amelyeket a nemrég elállt nyári zápor hagyott maga után. Gördültek a kocsikerekek a botrányos állapotban lévő pesti közutakon, át a kis buckákon, kátyúkon, a jelzőlámpák előtt megolvadt, majd megszikkadt, felgyűrődött útfelületeken, és e hullámzástól Tamás gondolatai is ringatózni kezdtek. A sofőr mintha megérezte volna, hogy utasa teljes nyugalomra vágyik, tapintatosan elnyomta a csikket a könyökénél rögzített, házilag összerakott hamutálban, és lehalkította a zenét, a nyögésekkel szaggatott női kórust – erre a dallamra vonult ki az ültetvényekre Isaura meg a többi rabszolga.
„Mi a megoldás, Tamáskám? – tette fel magának a kérdést, miközben a hátizsák csatját kapirgálta. – Egyáltalán létezik megoldás? És ha létezik, szükség van rá?” (Egyik volt barátnője, Kinga szerint az önmagukat nevén szólító emberekre mind ráférne egy alaposabb pszichiátriai kivizsgálás.) Nem először és valószínűleg nem is utoljára töprengett el azon, miért lesz minden barátnőjének (és jegyesének) elege éppen abból, ami miatt egykor belészerettek… mert ez volt a helyzet, nem vitás, tisztán látta a képletet. „Te annyira más vagy, mint a többi…” – számtalanszor hallotta vagy konkrétan ezt a mondatot, vagy ehhez hasonlót. A barátnők már a kapcsolat korai stádiumában bevallották: alig hiszik el, hogy a földön van még ilyen önzetlen, szerető férfi… Már az első randevúk idején látszott: Tamás átengedi a nőknek az irányítást, hagyta, hadd diktálják ők a tempót, hadd határozzák meg ők a találkozások sűrűségét, a programokat. Az tette boldoggá, ha az alárendelt szerepét játszhatja. Kényelemből? Lustaságból? Ezen – kényelemből és lustaságból – még sosem gondolkodott el. Mindenesetre az, hogy Tamás éjjel-nappal a barátnői parancsát leste, kivétel nélkül mindegyiküknek imponált… egy darabig. Mert aztán elegük lett: volt, aki fokozatosan, volt, aki egyik pillanatról a másikra akarta áttestálni a hatalmat a férfira; hosszú távon semelyik nő sem akart uralkodni; az irányítás örömét türelmetlen várakozás, elégedetlenség, csalódottság váltotta fel. „Nem vagy életrevaló!”, vágták Tamás fejéhez. „Nem vagy férfi!”, „Nem állsz a sarkadra!”. Mindenkinél ugyanazt a megdöbbentő pálfordulást tapasztalta, mintha összebeszéltek volna. Tamás sosem akart jobbnak, erősebbnek, eszesebbnek látszani, mint amilyen valójában volt. Sőt, jókora öniróniával tekintett magára, és például az esetlenségre, ami a ház körüli teendőkben jellemezte, rá is játszott – ami szintén tetszett a nőknek: együtt hahotázott Szabinával, amikor az állólámpába tekert villanykörte körül csöpögni kezdett a megolvadt műanyag foglalat… száz wattos izzót csavart be negyven helyett. „Passzív férfi vagyok, nem baj?” – mondta Tamás, és nem volt baj… egy darabig. „Egy férfi legyen házias, nem pedig olyan töketlen, mint te!” – ezt épp Szabina mondta azután, hogy Tamás vízszerelőt hívott a csöpögő vécétartály megszereléséhez (a mesterember atartályban lévő úszó megemelésével hárította el a problémát, hat másodperc alatt).
– Fúj a szél, megint jön a zivatar – szólt hátra a taxisofőr, de nem kapott választ.
Tamás kibújt a cipőjéből, a térdét felhúzta. „Akárki akármit mond, a legtermészetesebb állapot a paszszivitás – gondolta. – Minden egyéb csak színjáték, fontoskodás, képmutató buzgólkodás… gyerekként mindent megmondtak, a számba rágtak, mikor mit csináljak, aztán egyszer csak tőlem várják el, hogy megmondjam, mi legyen? Nonszensz. Ameddig nem történik valami sorsfordító tragédia, ameddig nem vagyok rákényszerítve, ameddig nincs élet-halál tétje adolognak, addig úgyis passzív maradok…” Tamás „ü” hangra formálva ajkát kipréselte tüdejéből a levegőt. Testét könnyűnek érezte, lelkét felszabadultnak. A hátizsákot maga mellé tolta, már nem volt szüksége a közelségére.
Hetedik kerületi bérházak sorfala közt, szűk, egyirányú utcák átláthatatlan labirintusában gurult a taxi, nagy szemű esőcseppek kopogtak a tetején.
A taxis feltekerte az ablakát, cigarettára gyújtott, majd megkérdezte utasát, zavarja-e, ha rágyújt.
– Nem zavar – mondta Tamás. „Egy passzív férfi legyen passzív dohányos”, gondolta, és elmosolyodott.
Megérkeztek. A taxis előzékenyen kipattant, és segített kiemelni a bőröndöket a csomagtartóból.
Tamás megnyomta a kaputelefont.
– Halló – szólt bele az apja.
– Szia, apu, itt vagyok – mondta Tamás.
– Feljöttök?
– Egyedül vagyok.
– Mariann?
– Nincs. Gyere le, légy szíves, segíts felvinni pár cuccot.
– Miféle cuccot hoztál?
– Mindent. Két bőrönd.
– Édes fiam! – mondta az apja. – Mit csináltál már megint? Illetve: mit nem csináltál?
A bőröndöket a vendégszobában tették le. Tamás anyja nyomban nekilátott rakott krumplit készíteni. Éjfélkor megvacsoráztak: apu, anyu és harminckét éves kisfiuk.

Szerző: Maros András
Ez a cikk az Éva magazin 2008. szeptemberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.