Öt évvel azután, hogy Bea kigyógyult a mellrákból, a világ legboldogabb emberének tartotta magát: újra rátalált a szerelem és a munkahelyén is új szakmai kihívások vártak rá.

„Soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amin a testem keresztülment, újra képes leszek teherbe esni, ezért amikor megtudtam, hogy babát várok, madarat lehetett volna velem fogatni.”-mesélte Bea.

A terhessége problémamentesen zajlott, és csak a kórelőzménye miatt járt rendszeresen mellultrahangra, mert tudta, hogy a hormonváltozások miatt nagyobb az esélye, hogy kóros sejtburjánzás induljon el.

„Már hetekkel előtte észrevettem, hogy az egyik mellem – amelyikből eltávolították évekkel ezelőtt a daganatot- ugyanakkora maradt, míg a másik a terhesség hatására szinte duplájára nőtt. Erre rá is kérdeztem az orvosomnál, hogy normális-e, mire ő megnyugtatott, hogy ez a sugárkezelés miatt van így, és ne aggódjak miatta.”

Bea a melle apróbb változásait is ennek tudta be, ezért nem is esett pánikba, de amikor egyik reggel, öltözködés közben egy kemény csomót tapintott ki a műtött oldalon, azonnal hívta az orvosát, aki berendelte mellultrahangra.

Beát a nőgyógyásza elküldte arra a klinikára, ahol öt évvel azelőtt kezelték és ahová azóta is rendszeresen járt kontrollvizsgálatokra.

„Deja vu érzésem volt, mert szinte minden megismétlődött, amiről úgy gondoltam, örökre magam mögött hagyhatom: a kórház, az ultrahang, a biopszia, a várakozás az eredményekre és ugyanaz a rák támadta meg a testem, mint öt évvel ezelőtt.”

Bea, annak ellenére, hogy a rák kiújulásának híre sokként hatott rá, mégsem esett kétségbe.

„Érdekes módon leginkább hálát éreztem azért, hogy még egyszer megadatott, hogy szerelmes lehetek, és hogy gyermeket várok. A diagnózis utáni első gondolatom az volt: lehet, hogy ezúttal nem tudnak meggyógyítani, de mindent meg fogok tenni azért, hogy a kisbabám megszülethessen.”

Bea persze tele volt félelmekkel: mi lesz a két nagyobb gyermekével, nem árt-e a babának a kemoterápia. Az elkövetkező időszakban az anyukában a boldogság és a félelem érzései váltották egymást.

„Amikor a párommal a legrosszabb eshetőségről beszélgettünk, mindketten nagyon sírtunk, de csak akkor, amikor kettesben voltunk. A gyerekek előtt próbáltuk tartani magunkat, de sokszor ők voltak azok, akik vigasztaltak. Azzal biztattak, hogy egyszer már sikerült legyőznöm a betegséget, és ezúttal is így lesz.”

Beát a gyerekei ébresztették rá, hogy nem szabad átadnia az irányítást a betegségnek.

„Az első alkalommal a legnagyobb tragédiaként a hajam kihullását éltem meg. Valahogy a hajammal együtt mintha a remény is elhagyott volna. Ezúttal azonban érdekes volt, hogy amikor

Bea a kemoterápiás kezeléseket követő rosszullétet úgy kezelte, mintha az a terhessége miatt lenne és nem a betegsége okozná. Közben pedig folyamatosan azon töprengett, miért van az, hogy a méhlepény a babát megvédi a gyógyszerektől, miközben pár pohár bortól meg nem.

„Szerencsém volt, hogy a kemo a baba fejlődését nem veszélyeztette, mivel már a harmadik trimeszterben jártam, amikor elkezdtük a kezelést. Az orvosok azt mondták, lehet, hogy a babám haj nélkül fog megszületni, mert a kezelés rá is hat, de egyéb baja nem lesz. Összeismertettek olyan kismamákkal, akik ugyanazon mentek át, mint én, mégis a gyermekük teljesen egészségesen jött a világra. Belőlük, az ő történetükből merítettem erőt, amikor úgy éreztem, hogy elhatalmasodnak rajtam a negatív gondolatok és a szorongás.”

Beának közben normál terhesgondozáson is meg kellett jelennie és sokszor ez jelentette számára a legnagyobb kihívást:

„A nőgyógyászra várakozó, egészségtől kicsattanó kismamák szánakozó pillantását nagyon nehezen viseltem és nem is tudtam igazán feldolgozni, ezért felkerestem egy pszichoterapeutát. Neki kimondhattam mindent, ami a lelkemet nyomta, és amit a családom elől rejtegettem.”

A császáros szülést Bea orvosai a második és a harmadik kemoterápia közé tervezték be. Szerencsére minden terv szerint zajlott és csodák csodájára a baba egészségesen, sűrű, fekete hajjal jött világra.

Négy héttel a szülés után újra indult a kemoterápia. Bea ekkor érezte, hogy erőtartalékai végére ért.

„Azt éreztem, hogy ez már túl sok a testemnek. Talán azért is jött ez az érzés, mert addigra a szülést követő eufória lecsengett és ólmos fáradtságba csapott át.”

A terápia végére Bea laboreredményei olyan rosszak lettek, hogy naponta többször szúrnia kellett magát, hogy a gyógyulását segítő leukociták képződjenek a csontvelejében. A rossz fizikális állapot mellett lelkileg is mélypontra került.

„Túlérzékeny, ideges, állandóan fáradt voltam és sajnos, ennek nem egyszer a családtagjaim látták a kárát. Sokszor már ahhoz sem volt erőm, hogy a gyerekeknek este elolvassak egy mesét. Szerencsére a környezetemtől –főként a páromtól- rengeteg támogatást kaptam. Mindent megbeszélhettem vele és mindig számíthattam rá: ő hozta-vitte a gyerekeket, elment szülői értekezletre, szülinapi zsúrokra és a háztartási teendők nagy részét is magára vállalta.”

„Megtanultam, hogy beszélni kell, ki kell mondani, ami a lelkedet nyomja, nem csak önmagad, de a családod miatt is. Ezen kívül mindenkinek azt tanácsolom, aki hozzám hasonló élethelyzetbe kerül, hogy ne habozzon felkeresni egy szakembert, akinek kiöntheti a szívét, és akivel megoszthat olyan gondolatokat is, amelyeket a hozzátartozóival nem szeretne. Ezen kívül azt is megfogadtam, hogy ezen túl nem Bea, a beteg, hanem Bea, a mázlista leszek, hiszen újra egészséges vagyok és van egy csodaszép, szerető családom. Kell ennél több? Nekem biztosan nem!”

A várandósság, amellett, hogy maga a csoda, nehézségeket és bizonyos mellékhatásokat is tartogat. Lássuk melyek ezek, amiről mindenki nehezen beszél!