Ez a cikk az ÉVA magazin 2018/3. számában jelent meg először. Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat is meg tudod vásárolni? Kattints ide!

Kötelező olvasmány, és nemcsak akkor, ha döccenős az emésztésed vagy ételallergiától szenvedsz, de akkor is, ha szeretnéd jobban megérteni, hogyan működik a tested, s hogyan hat mindez a lelkedre.

Kedves és cuki.

Kezdve azzal a tulajdonképpen lényegtelen részlettel, hogy a szerző egy helyes, fiatal nő, az épp oly pontos, mint amennyire vicces illusztrációk alkotója pedig a szerző ugyancsak helyes és fiatal nővére; azon a szívmelengető ajánláson át, hogy „Minden egyedülálló szülőnek, aki annyi energiát és szeretetet ad gyermekének, mint édesanyám a nővéremnek és nekem”; egészen addig a megkapó sztoriig, hogy az egész könyv egy túl jól sikerült tudományos prezentációnak köszönheti a létét, a Bélügyek minden ízében arra csábít, hogy leemeld a polcról és elolvasd, még ha soha ilyen behatóan nem is foglalkoztál korábban „a belek csodálatos világával és a jó emésztéssel”.

Okos és érdekes.

Mindez azonban csak az első benyomás. A második pedig az, hogy „de jó, hogy valaki megírta ezt a könyvet!” Körülbelül minden harmadik oldalra jut egy „jé!”-élmény. Megtudhattam többek között olyan érdekességeket, hogy mely állatok tudnak hányni (a majmok, a kutyák, a macskák, a disznók, a halak és a madarak) és melyek nem (az egerek, a patkányok, a tengerimalacok, a nyulak vagy a lovak); hogy a legszörnyűbb szájszagért a mandulakövek tehetők felelőssé; hogy mire jó valójában a féregnyúlvány (például arra, hogy egy kiadós hasmenés után szét tudjanak terjedni a benne megbúvó jó baktériumok); hogy nagyobb az esélye annak, hogy balesetet szenvedünk vagy okozunk, ha toxoplazma-hordozók vagyunk; hogy az újszülött bélfórája egészen másképp alakul, ha természetes úton jön világra, mint ha császármetszéssel; s hogy még a vércsoportunk is a bélbaktériumok közreműködésével alakul ki. Több olyan jelenséget, amit eddig csak kapiskáltam, most értettem meg igazán: például azt, hogy miért lesznek sokan rosszul, ha utazás közben olvasnak; hogy miért kelt sok esetben hányingert a stressz; hogy miért jelentkezhet székrekedés az utazás alatt. Egy ismerősöm saját bevallása szerint egyenesen ebből a könyvből tanult meg „helyesen kakálni”.

Giulia Enders mindezeket az ismereteket csodálatosan egyszerűen és világosan közli, nem is értem, hogy csinálja, amikor az irodalomjegyzék tanúsága szerint százharminc tudományos munka ismeretanyaga nyüzsög a fejében, és ez nyilván csak a jéghegy csúcsa. Ráadásul annyira viccesen ír, hogy gyakorlatilag végigröhigcséltem a könyvet. A vastagbél kinézetéről azt mondja, „olyan, mintha egy gyöngysor gyászos utánzata lenne”. A vékonybél hasunkban elfoglalt laza helyzetét így jellemzi: „ha trambulinon ugrálunk, egyszerűen velünk szökdécsel”. Az agy látókérgét „valahol a magasra kötött lófarok alatt” helyezi el, a hashajtók célja szerinte a „valódi, parádés kaka”. A mikrobiom-kutatók diagramjai „úgy néznek ki, mint egy kortárs képzőművészeti alkotás”, a vacsoránkról szóló posztról pedig az jut eszébe, hogy „ha lenne mikroba-Facebook, milliós publikum tapsolna lelkesen vagy szörnyülködne a kép megpillantásakor”.

„Ha közelebbről szemügyre vesszük az embereket, megállapíthatjuk, hogy mindegyikünk olyan, mintha egy külön világ lenne. A homlok levegős kis rét, a könyök száraz pusztaság, a szemek sós tengerek, és a bél a legizgalmasabb: óriási erdő, tele a legfelfoghatatlanabb teremtményekkel.” Hát nem költői?

Mély és megdöbbentő.

Ami azt illeti, magam is egyre nagyobb tisztelettel viseltetem a beleim iránt, amelyek a bőröménél százszor nagyobb felületen végzik csendben (na jó, nem mindig) az emésztést, és amelyek mintegy kétkilónyi, körülbelül százbillió baktériumnak adnak otthont – amelyek pontos összetétele rám és csak rám jellemző. Ez az én mikrobiomom, nyüzsgő belső világom, melynek elképesztően szoros az összeköttetése az agyammal. Valójában épp az emésztőrendszernek az aggyal való hihetetlenül intelligens, szervezett és alázatos együttműködése nyűgözött le – eddig nem sejtettem, hogy a beleimnek ilyen szoros a kapcsolatuk az idegrendszeremmel. Mint Enders kifejti, a bél olyan sok és sokféle ideggel rendelkezik, egész arzenállal különféle jelzőanyagokból, idegsejtekből és kapcsolódási módokból, hogy ez egyetlen szervhez teszi hasonlatossá: az agyhoz.

„Furcsa energia pocsékolás lenne, ha ennek a rafinált idegrendszernek csak annyi lenne a dolga, hogy táplálékot szállítson, és hogy időnként böffentsünk egyet. Kell, hogy legyen valami a háttérben.”

A könyv szerint a bél a testünkben zajló történésekről szóló információkat nemcsak figyelemre méltó idegrendszerével gyűjti, hanem óriási felületének segítségével is. Ez teszi legnagyobb szenzoros szervünkké. „A bél egy óriási mátrix – a belső életünket észleli, és a tudattalanban dolgozik.” Lehetséges volna, hogy a bél nemcsak leköveti a lelkiállapotomat, és mondjuk, gyakrabban kell kimennem, ha stresszes vagyok, hanem a dolog valamiképpen fordítva is működhet? „Ahogyan mi befolyásoljuk a nagyvilágot, minket is befolyásol a kisvilág, amely bennünk él. S a dolgot csak izgalmasabbá teszi, hogy ez minden egyes embernél kicsit másképp néz ki.” Egy 2013-as kutatásban egy meghatározott baktériumokból álló keverék négyheti fogyasztása után bizonyos agyi területek, köztük az érzelem- és fájdalomfeldolgozási központ egyértelműen megváltoztak. Hoppá! Az biztos, hogy a bélnek nagyobb szerepe van abban, hogy ki is a bennünk lakozó „én”, mint eddig hittem. A jövőben mindenesetre nagyobb figyelmet fogok fordítani a bélkutatás eredményeire. Addig is, legurítok egy joghurtot, hadd örüljenek ott lent.

Sűrűn látogatod éjjelente a mosdót? Nézd meg a lenti galériánkat!

5 ok, ami miatt éjjelente gyakran kell kimenned wc-re.