Egy kényelmes, nagy kisvárosról van szó, amelynek nincs lázadó szelleme, aktivizmusa, sőt, még metróhálózata sem. Találunk benne néhány műemléket - a Grossmünster és a Fraumünster igazán tetszetős templomok, az óváros pedig elegáns bedekkerbe kívánkozó, nemes anyagokból megmunkált ékszerdoboz -, és a dadaista mozgalom is a Cabaret Voltaire nevű művészklubban alakult meg. Mégsem hemzseg minden sarkon látnivaló, kultúrcsemege, nem fotózza lelkesen ezer turista a városjelképeket, hiányoznak a nagy látványosságok, a lenyűgöző szépségű mementók. Ide az utazó leginkább a programok miatt látogat el, esetleg azért, mert annyi pénze van, hogy nem tudja mire költeni, a tőkeerőtlenebb vagy kalandvágyó népek pedig gyorsan a környező hegyek felé veszik az irányt.

Utánozhatatlan hangulatot számomra mindig az adott, hogy a város a nyugalom és a béke tökéletes illúzióját nyújtja. Hosszú távon túl steril és tüchtig az én ízlésemnek, de akkor is: szanatórium, a Varázshegy Thomas Mann regényéből, ahol a zaklatott közép-európai lélek megpihenhet. Nem igazán gyötörték meg a történelem rákfenéi, ide nem dobtak le egyetlen bombát sem, nem masíroztak át rajta szörnyű nyomokat hagyva a nácik és a kommunisták, errefelé az egymás sarkát taposó diktatúrák jószerével ismeretlenek. Sokak véleménye persze, hogy a svájciak történelmi emlékezete szelektíven működik, előszeretettel feledkeznek meg például a második világháborúban komoly szerepet játszó gyanús banki ügyletekről (vajon ki mindenki tartotta a pénzét a titkokról elhíresült bankokban, és hova tűntek a milliárdok?), és nem igazán akaródzik nekik szembenézni a múlt félrenézéseivel, hazugságaival. Arról meg már nem is beszélek, hogy hiába az egyik legrégebbi modern demokráciáról van szó, a svájci nők csak 1971-ben – az egyik minikantonban pedig csak 1991-ben (!) - kaptak választójogot.

Nem tisztem történelmi igazságokat osztani, az illúzió szót azonban nem véletlenül csempésztem a második bekezdés elejére. November végén, épp látogatásom idején kezdte meg a város az ünnepi készülődést. A főpályaudvaron felállították a gigantikus karácsonyfát, ami – nyilván a spórolás jegyében – nélkülözte a megszokott Swarowski-kristályokat. A méregdrága ruhákkal teletömködött, fénygirlandokkal elárasztott Bahnhofstrassén azonban hömpölygött és fogyasztott a nép. A Zürichi-tó mellett – ami egyébként a város egyik legszebb pontja kacsákkal, hattyúkkal, világhíres fürdőkkel, barátságos hajócskákkal és a háttérben magasodó hófödte hegyekkel -, a Bellevue központjában felállították a karácsonyi standokat, fényárban úszott a tópart, szállt a forralt bor, a fahéj és a mézeskalács illata. Jól ismert zürichi képeslap, megannyi szagolható-tapintható és vizuális közhely. Ingyenes vécék mindössze néhány lépésre, keresztbe-kasul jóltáplált és jól öltözött emberek áradata, nevetés, csacsogás, drága órák csillanása, az árak az egekben ugyan, de mivel már Magyarországon sincs másként, alig tűnik fel. Látszólag minden ugyanolyan, mint régóta. Egy gazdag ország gazdag polgárai élik megszokott gazdag életüket.

Kicsit meg kell kapargatni a felszínt, hogy mélyebbre lássunk. Például észrevegyük a koldust, aki ugyanolyan rongyokba burkolózva fekszik a csillogó kirakatok alatt, mint a világ szegényebb szegleteiben. Vagy azokat az autósokat, akik türelmetlenül gurulnak a zebrára, pedig a svájci udvariasság messze földön híres, itt mindig a gyalogos az első, s most rám dudálnak, hajtani akarnak valahova. Vagy azt a zavart, talán drogbefolyásoltság alatt álló embert, aki a város egyik legelegánsabb buszán láthatatlan ellenséggel viaskodik. Vagy azt a két szőkefürtű kiskamaszt, akik nem engedtek a járdán továbbmenni, majd gúnyosan füttyögettek utánam. Vagy azt az ordítást, ami az egyik tömött villamoson harsant kétségbeesetten, reményvesztetten, de soha nem derült ki, kitől és miért származott, az emberek, köztük én is gyorsan napirendre tértünk fölötte.

Legalább húsz alkalommal jártam már a városban, a húgom és a családja itt él, gyakran látogatom őket, de az idei advent kezdetén több feszültséget, szomorúságot és agressziót tapasztaltam, mint korábban bármikor. Vajon ez világjelenség? Új mentális korszakot nyitottunk a covid-elzártsággal, a háborúval, a rég nem látott válságsorozattal? Vagy mindig is így ment ez, csak a sok csillogás elfüggönyözte a látásomat?

Kétségbeesetten kerestem azt a mesevilág-illúziót, amit a korábbi évtizedben oly gondtalanul megalkottam magamnak. De valahogy nem talált vissza hozzám. Rosszkedvűen, orrlógatva repültem haza, család és kedvenc szanatóriumom feltöltés helyett inkább lecsapolta az erőimet. Kényelmetlen, de tanulságos tapasztalat volt egy kényelmes helyről. Vörösmarty szavaival „illattal elkendőzött arcain jókedvet és ifjuságot hazud” a város és a világ. No place to hide. Legalábbis akkor, ha vesszük a bátorságot, és ebben a valóságban igyekszünk élni, Európában, 2022 legvégén.

Azért is boldog karácsonyt.

Galériánkból megtudhatod, mit nem bírnak a lakosok a turistákban!