A Pénzügyek Világerdejében I. rész – azaz milyen érzés bankba menni korona idején?

Borítókép: A Pénzügyek Világerdejében I. rész – azaz milyen érzés bankba menni korona idején? Forrás: unsplash.com
Hiperambivalens élményben volt részem a minap, mikor egy egyszerű hitelt szerettem volna végtörleszteni a covid és a zárásintézkedések közepette. Szívesen kihagytam volna, mégis a saját bőrömön tapasztalhattam, milyen két különböző banki protokoll.

Töröm, töröm a mákot,
Sütök vele kalácsot.
Uccu, tör a motolla,
Törjed tovább, Mariska!

SOSE HIBÁZZ

A történet azzal indul, hogy 2020 őszén 30 napon belül ki kellett fizetnem egy büntetést, közlekedési szabálysértés miatt. Akkor nekem ez a magasabb ötszámjegyű összeg komoly problémát okozott, ezért személyi hitelt vettem fel, hogy a hatóságnak semmiképpen ne tartozzak. Inkább a bank, meg a kamat. Micsoda tévedés! Ma már tudom, hogy kérhettem volna halasztást, részletfizetést – kamat és hercehurca nélkül… Ám így mi történt? Alig fizettem pár részletet, jött a moratórium, és kezdett zavarossá válni a tartozás.

A folytatásban anyám megtudja, hogy személyi hitelem van, immár a vitatható moratóriumban.

Hogy vehetsz föl hitelt ilyen időkben? Minek fizetsz a banknak, kislányom?

Miért nem szóltál a büntetés miatt! És különben is miért mész 140-nel az autópályán a 70-es táblánál?”

Ám amikor ezeken a körökön túl voltunk, közölte, hogy van lekötött pénze, ez pedig egy olyan alkalom, hogy azonnal feltöri a lekötést. Majd kifizetem neki egyenlő részletekben. Jobb, mintha a banknak fizetnék, és legalább nem kamatozik. Hiába, no. Anya csak egy van.

Hogy nyélbe üssük a végtörlesztést, két bankba is el kellett mennünk. Anyám kizárólag személyesen bankol, a sárga csekkeket is a postán fizeti be. Nem lehet megkövezni emiatt. Miért kellene mindenkiből digitális bevándorlót csinálni, mikor ott van az ÜGYFÉLSZOLGÁLAT? Úgy terveztük, egy nap lezavarjuk az egészet, közben egy parkban megebédelünk. Anyám csomagolt is szendvicset.

ELSŐ NAP

Az én bankomban kezdtünk, nevezzük „Kreatív Átlagosok Bankjának”. Azért mentünk ide, hogy megtudjuk, mennyi is az aktuális tartozás. A legközelebbi fiókot választottuk, hogy ne kelljen tömegközlekedni. Hatalmas ügyféltér, plasztikfalak, maszkos ügyintézők, három kézfertőtlenítő pont és sok-sok reklámfelirat fogadott, amik a banki szolgáltatások sokoldalúságáról szóltak. Világos, rendszerezett menüvel rendelkező sorszámautomatát kezelhettem, és egy nagyon fiatal, de nagyon komoly hölgyhöz kaptam sorszámot. Elégedetten ültem le: mégsem olyan félelmetes ez a személyes bankolás…

Persze a „mindent egy nap alatt” tervünk rögtön borult, mert az ügyintéző közölte, hogy ugyan 3-kor zárnak, de végtörlesztésre inkább 1 felé jöjjünk vissza, mert ma akkor lesz itt „a hölgy, aki tulajdonképpen a hitelszakértő”. Hát jó, akkor majd holnap – mondom én. Kérhetek időpontot? Nem kérhetek, mert időpontot egyeztetni csak telefonos alkalmazáson keresztül lehetséges kb. két hetes határidővel. De jöjjek vissza holnap bármikor, segítenek elindítani az ügyletet. Belefújtam a maszkomba egy mérgeset, de a plasztik elválasztó lapot ekkor még nem akartam lefejelni.

Hát jó, mit van mit tenni. Bízva abban, hogy nem pont máról holnapra fog megváltozni valami szabályozás, és növekszik duplájára a tőketartozásom, kikértem egy igazolást arról, mennyivel tartozom. A fiatal, komoly arcú kishölgy ijedt középiskolássá változott és kétségbeesetten hívott egy idősebb, látszatra tapasztaltabb kolleginát. Ő első ránézésre szigorú iskolaigazgatóból vagy büntetésvégrehajtási intézet részlegvezetőjéből lett bankár, de kétségtelenül készséges volt. Újra elmagyaráztam, hogy végtörleszteni szeretnék és egyelőre csak tudni kellene, mennyi a pontos tartozás.

Ezen a ponton már határozottan azt éreztem, hogy nem ügyfél vagyok, akinek a munkaadó bankjuk és ők a szolgáltatást nyújtják, hanem egy hatalmas probléma. Egy renitens, aki nem akarja kivárni, amíg a hitele szépen lecsorog. Aki nem hajlandó annak rendje és módja szerint vödörrel hordani a vizet az óceánba, hanem FIZETNI akar. Csak a baj van vele. Anyám frusztráltan ücsörgött a tágas, érintkezésbiztos ügyfélváróban, amíg az ijedt iskolás és a börtönőr együttes erővel végigtesztelte a bank vonatkozó felületét. Nem láthattam a monitort, de úgy képzelem, minden fület lenyitottak, hogy minden elképzelhető összeget összeírjanak. Alapos munka! És az eredmény? Egy kézzel írott post it! Egy sárga jegyzetlapon megkaptam a hat tételből álló végösszeget. Reálisnak tűnt. Hát megköszöntem a segítséget és kivonszoltam anyámat a bankból, mert a neonfény és a várakozás kezdett idegrendszeri hatásokat kiváltani mindkettőnknél. Ez történt Kreatív Átlagosoknál, első nap.

Anyám eléggé kétségbe volt esve, amikor megtudta, hogy egy nap alatt valószínűleg mégsem tudjuk elintézni az ügyletet. „Jó, de anyukám holnap neked nem kell jönnöd!” mondtam én. Ez is hiba volt. Hiba, amit azért követtem el, mert nem ismerem a banki logikát. Egy mosolyogva átadott fecni csak egy fecni, nem ígéret… De haladjunk sorjában, anyám bankjában ugyanis minden pont ellentétesen történt mint „nálam”.

Döbbenetes, hogy azonos ügyfélkörnyezetben, azonos pénzügyi és most ráadásul egészségügyi helyzetben mennyire másképp tud működni két szolgáltató. Anyám bankjában – nevezzük „Egyszínű Minőség Bankjának” – nagy ívben tojtak a dizájnra meg az önreklámra. Öles betűkkel volt kiírva, hogy csak egy ügyfél léphet be. Az üvegajtó covid-figyelmeztetésekkel és rendkívüli rendszabályokkal teleragasztva. A le nem takart felület mögött testes biztonsági őr. Ránk néz, majd elfordul. Anyám kissé kétségbeesett: „De te is be kell gyere, Borikám!” Óhatatlanul a jó öreg Vonnegut jutott eszembe: Így megy ez! Anyámnak van valami visszamaradt látens rettegése a Hivataloktól, ami disztópikus helyzetekben előjön. Kell neki a támogatás.

Szorongás ide vagy oda, aktívan reagált: a covid-hirdetmények között belesve látta, hogy odabent alig lézeng ember. Elkezdte hát rángatni az ajtót. Rángatni, mert be volt zárva. Érti a kedves olvasó: félfogadási időben vagyunk. Az én bankomban, a Kreatív Átlagosoknál egy vészhelyzeti paradicsomban érezhetted magad – bár segíteni nem nagyon tudtak. Az Egyszínű Minőségnél viszont a biztonság is fontosabb, mint az üzlet. Tulajdonképpen ekkor kicsit bankot akartam váltani. Csak ahhoz ki kell fizetni a hitelemet…

Na de haladjunk továbbra is sorjában. Anyám ajtórángatására az Egyszínű Minőség egyenruháját viselő pocakos, fegyveres, ingerült biztonsági őr megfordult az üvegajtó mögött.

Agresszív fejjel ordított valamit nekünk, amit nem értettünk. Talán nem golyóálló az az üveg, de hogy hangszigetelő, az biztos. „Én csak be akarok menni!” - ordítja vissza anyám, és megint megrángatja az ajtót. Igazán abszurd az egész, bele is borzadok. Már majdnem rászólok anyámra, hogy „Hagyd a francba, majd visszajövünk…”, amikor kattan a zár, és a pocak fölött egy mérges, elutasító fej jelenik meg az ajtórésben. „Nem tudna várni, hölgyem?!” Anyámból kijön a kulturált nő. „Nem tudná egy intéssel jelezni, hogy várjak, amikor látja, hogy itt vagyunk?! Nyilván be szeretnénk jönni.” Az őr nem mozdul. Valószínűleg érzi, hogy anyámat visszatartani nem lehet. Rám néz. „Maga kicsoda?” „Ő a lányom.” – így anyám. „Együtt vannak?” Ez annyira képtelen, hogy válaszolok. „Persze.” Anyám azonban nem hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. „Azért jöttem, hogy a lekötött betétemből pénzt vegyek fel. Beenged?” Az őr a biztonság kedvéért a világ uraként tárja ki az ajtót. Később láttam, hogy a következő ügyfélnek int a bezárt ajtó mögül, hogy várjon. Anyám nem hiába jött ma ide…

Bejutni nehéz volt, de az Egyszínű Minőség valóban minőség. Kényelmesen ülhetünk le a kötelező kézfertőtlenítés után. Az ügyféltérben alkalmazottak is mozognak, nincs akkora szeparáció. Covid idején azért még távolságtartással is valahogy kellemes érzés ez. Már csak azért is, mert anyám lecsillapodik tőle. Megállapítja, hogy itt kevésbé csinosak az alkalmazottak, mint Kreatív Átlagosénál, ahol – ő úgy látta – túl megcsinált emberek rohangálnak a plasztikfalak mögött. Itt viszont azt is megállapítja: „ezek legalább dolgoznak”. Mire reagálhatnék, mi következünk.


Anyám gyors, pontos, tájékoztatást kap, hogy milyen feltételekkel bonthatja föl a lekötését. Kicsit ráérek, amíg beszélgetnek. BESZÉLGETNEK! Egyrészt tetszik, hogy az ügyintéző, bár csupán kb. 30-as, anyámmal úgy társalog, hogy abban hiba nincs. Pontosan érti, hogy egy pre-digitális ügyfele van itt, és tudja, mit kell javasolnia neki. Anyám lelkesen hallgatja – és láss csodát –, még az online bankolás részleteit is megérti általa. Kicsit féltékeny vagyok, nekem ez sosem sikerült. 20 perc, és a pénz az én számlámon van. Anyám ragyogó arccal áll fel, én kicsit szégyellem magam. Én rángattam bele ebbe az egészbe… Közben 12.15 lett. Ma már nem megyünk vissza a Kreatív Átlagosokhoz.

Egy napra ennyi pont elég volt a bankokból. Folytatása következik.