Zárt közegből jöttem, most egy afro-amerikai fiúval járok

Borcsa szereti a faluját, és a szerelmét, Richardot is.

Vidéken nőttem fel. A mi kis falunkban teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy a tévén kívül bárkit is afro-amerikai személlyel hozza össze a sorsa. Szerintem előbb hittek abban, hogy a pápa idelátogat, mint hogy egy „fekete”. Filmekből és sorozatokból ismertük őket, ahol legtöbbször bűnözők voltak, vagy olyan vicces fiúk, mint Eddie Murphy, akik mindig az illegalitás határán balanszíroznak, és trágár dumájukkal nyerik el a fehér többség fejcsóváló rokonszenvét.

Vidéken jártam suliba, de a főiskolát Budapesten végeztem. Sokkolt a nagyvárosi kavalkád. Amikor az egyik csoporttársamról kiderült, hogy leszbikus, és ezt még csak nem is óhajtja eltitkolni, olyan „idegen, exotikus és primitív néptörzs” tagjának éreztem magam, akikről Babits Mihály ír a Puszták népe című Illyés-szociográfiáról írott kritikájában. Hirtelen kinyílt a világ. Kiderült, hogy azok az emberek, akikről a családom vagy mélyen hallgatott, vagy zsigeri szalonrasszizmussal/fóbiával beszélt, körülöttem élnek, szuszognak, szeretnek, alszanak. Nem különböznek tőlem, pont úgy örülnek vagy búsulnak, egy orruk van és két fülük, mint nekem.

A harmadik évet tapostam a fősulin, amikor megismertem Richardot. Bostonban tanult együtt egy magyar fiúval, aki jó barátom volt: összebarátkoztak, Richard eljött meglátogatni, és beleszeretett Budapestbe. Már egy éve itt élt, amikor találkoztunk, egyetemre járt ő is. Richard volt az első afro-amerikai, akivel találkoztam. Néhány év fővárosi jellemformálódás sem tett csodát, elképedve vettem észre, hogy tartok tőle. A bőrszíne miatt. Annyira más volt…

Persze akkor már tisztában voltam azzal, milyen szörnyű bevésődés ez. A múlt ragadványa. Nem tagadtam meg a falumat, gyönyörű gyerekkorom volt, az erdők, a málnások, a szénaszagú utcák, nagyapám kunyhójának illata, apám érdes keze és anyám kendőjének lobogása a síromig elkísérnek. De a sok szépre árnyékot vet a rossz is: a nyomor szélén billegő emberek, a bezártság, a fullasztó csend, a félelem és idegenkedés attól, amit nem ismerünk.

Hetekbe telt, mire levetkeztem a toxikus örökséget. Három hét múlva egyszerűen nem értettem korábbi önmagamat. A negyedik randira teljesen nyilvánvaló volt, hogy szerelmes vagyok. Minket látszólag a véletlen hozott össze, de biztos vagyok benne, hogy felsőbb hatalmak keze is benne volt a dologban.

A deus ex machina eredményeként már fél év múlva elhatároztam, hogy leviszem Richardot a faluba és bemutatom a családomnak. Nem lehetett másként. Ha nem vállalom, akkor titkolom és szégyellem, márpedig a mi szerelmünkbe ez nem férhet bele.

Máig emlékszem a hosszú vonatútra. Richard a kezemet szorongatta. Nem mutatta, de tudtam, hogy fél. Én is nyugtalan voltam. Addigra már a csontjaimban éreztem a rasszizmust. Ha sétáltunk, és megbámultak minket – fehér bőrű, szőke nő az afro-amerikai fiúval -, perzseltek a tekintetek. Igyekeztem kizárni, egyre nagyobb sikerrel. A járműveken a beszélgetések megszakadtak körülöttünk, mintha egy ilyen látványosan feltűnő pár belső feldolgozása csendet követelne. Amikor Richardot nem akarták beengedni egy szórakozóhelyre, hatalmas cirkuszt rendeztem. Elhatároztam, soha nem hagyom, hogy beszennyezzék, megalázzák őt.

És most egyenesen haladunk a darázsfészek irányába. Ráadásul önként, dalolva. De meg se fordult a fejemben, hogy vissza kéne fordulni.

A rozoga vasútállomásunknál a bakter álla leesett. Gyerekkorom óta ismerem Ferkót, hangosan köszöntem neki, döbbenetében csak hosszú másodpercekkel később köszönt vissza. Csendben, kézenfogva lépkedtünk. A poros utcácskákon alig lézengett valaki. Biztosan észrevettek minket az ablakokból, egyik-másik házon mintha láttam volna meglebbenni a csipkés függönyt. De nem mutatkoztak.

Apámék közel laktak az állomáshoz. A ház gondosan ki volt takarítva. Süteménnyel és pálinkával vártak minket. Felkészültek.

Küldtem nekik korábban néhány közös fényképet, volt idejük átgondolni a stratégiát. Mereven mosolyogtak, mintha maszk feszült volna az arcukon. Apa kezet fogott Richarddal, anya megpuszilta. Beszélgetni nemigen tudtak, a szüleim nem beszélnek angolul. Én tolmácsoltam a szokásos kérdéseket, mit tanul, mit dolgozik, milyen az élet Amerikában, hogy tetszik neki Budapest. Mindenki kínosan ügyelt arra, nehogy valamivel megbántsa a másikat. Nem maradtunk két óránál tovább. Formálisabb nem is lehetett volna a találkozó.

Kicsit üresnek éreztem magam a vonat felé gyalogolva. Az ablakok mögött arcok bukkantak fel, most már leplezetlenül megbámultak minket. Nyilván körbejárt a hírünk a faluban. Egy kisfiú ijedten szaladt el, amikor meglátta Richardot. Úgy éreztem magam, mint egy délen játszódó amcsi filmben. Az a kényszerképzetem támadt, hogy hamarosan megérkezik a seriff, és letartóztatja a páromat valami koholt váddal.

Nem hibáztatom őket. Ha itt maradok, valószínűleg ugyanígy viselkedtem volna. Erről senki nem tehet, és ez végtelenül szomorú.

Mégis, hogyan lehetne lebontani a korlátokat, áthidalni a szakadékot? Hogyan lehetne felnyitni embertársaink szemét, érzékennyé tenni őket a rasszizmus árnyalataira és könyörtelenségére? Hisz még a jószándékú emberek is csak absztrakt módon tudják megérteni, ha nincs egészen közeli, személyes tapasztalatuk. Nekem most már van. Eljöttem egy közegből, ahol ez a kirekesztő gondolkodásmód természetes, és egy afro-amerikai sráccal járok – immáron másfél éve. A barátaim mind elfogadják őt, a faluban azonban nem jártunk azóta. Anyu néha küld sütit, és megkérdezi, hogy van Richard. Apával egyszer beszéltem telefonon. Elfogadják a választásomat, tudom, csak nem tudják, hogyan kéne róla beszélniük.

A helyzet még nem érett a megoldásra.

A galériában leszbikus nőkről olvashatsz, akik korábban férfiakat szerettek.