Borítókép: A halál kapujában ne tegyétek be a nagyanyámat az elfekvőre! Forrás: Getty Images (Evrymmnt)

A halál kapujában ne tegyétek be a nagyanyámat az elfekvőre!

Képesek vagyunk az utolsó időkben háttérbe szorítani magunkat? Elengedni a saját igényeinket még akkor is, ha az rendkívül nagy fájdalommal, odaadással, lemondásokkal jár? Tudunk kapcsolódni a távozóinkkal? Talán ideje lenne más szemmel tekinteni a halálra.

Érdekes kultúrában élünk. Amikor megszületünk, hatalmas csinnadratta vár minket. Babaváró bulik, szülésáldó ceremóniák, kilincset egymásnak adogató barátok, rokonok, ismerősök. Mindenki ünnepel, örül annak, hogy egy új lélek költözött le a földre. Az emberek hozzánk igazítják a napjaikat, megváltoztatják a napirendjüket, a szokásaikat, szabadságot vesznek ki a munkahelyükön.

De mi a helyzet a távozásunkkor? Amikor az út végéhez közeledünk és búcsúznunk kell a földi léttől? Hányan állnak körülöttünk az utolsó napokban? Hányan segítenek nekünk búcsúzni az élettől, átlépni a túlvilág küszöbét?

A halál az európai kultúrában tabu. Nem szeretünk róla beszélni, nem szeretünk szembesülni azzal, hogy az élet nem egy végtelen út. Pedig ez a természetes körforgás része: megszületünk, élünk, meghalunk. Mégsem állunk készen arra, hogy szembenézzünk vele még akkor sem, amikor a hozzánk legközelebb állóknak jön el a vég.

Meg kellene tanulnunk a szeretteinket átsegíteni a betegségen és a halálon keresztül.

Amikor világrajövünk miénk a főszerep. A szülésünk körül tevékenykedők – legyen szó ápolóról, szülésznőről, szülészorvosról, bábáról, dúláról, édesanyánkról vagy édesapánkról – értünk munkálkodnak, hogy minden rendben legyen az érkezésünkkor. A halálos ágyunk mellett, bár a szereplők változnak, ugyanennyire nagy figyelmet érdemelnénk. Mindannyian.

A halál pillanatában szüksége van az embereknek arra, hogy a megfelelő emberek legyenek körülöttük. Bár a lélek egyre kevésbé vágyik kapcsolódni, mégis fontos, hogy egy szeretetteli közeg vegye körül. Hospice házak dolgozóinak beszámolóiból tudjuk, hogy a halál folyamata sokszor több napig is eltart, szépen lassan kapcsolódik le a szellem a testről. Nem vágynak már társalgásra, vagy táplálékra csupán a jelenlétre van szükségük. Hogy biztosítsuk nekik a teret a távozáshoz.

Sokszor azonban az ember nem képes megadni egy haldoklónak azt, amire valóban szüksége van.

Azt gondoljuk, hogy az a segítség, ha az utolsó időkben is újabb és újabb vizsgálatokra cipeljük őket, hogy a saját lelkiismeretünket megnyugtassuk: mi mindent megtettünk. A másik véglet talán az, amikor képtelenek vagyunk kapcsolódni a haldoklóhoz. El kellene sajátítanunk a megbocsátás erényét. El kellene engednünk egy élet sérelmeit. Mert az út végén már semmi jelentősége a hétköznapok tüskéinek. Látnunk kellene az ember mögött a lelket. A demenciával élő ember vagdalkozásai már nem személyes bántások. Ahogy egy hároméves gyerek nyelvöltését, dacolását sem vesszük valódi sértésnek. Valahogy az élet végén visszamegyünk a gyermeki létbe. Ugyanarra a feltétel nélküli szeretetre van szükségünk, mint a legelején. Szép körforgás ez.

Az utolsó időben háttérbe kellene szorítanunk, el kellene felejtenünk magunkat. Nem az életben maradók igényének kellene érvényesülnie. Még akkor sem, ha az rendkívül nagy fájdalommal, odaadással, lemondásokkal jár. Kapcsolódnunk kellene a távozóinkkal. Talán ez a legfontosabb: a kapcsolódás. A tiszta jelenlétünket a másikra fordítva érezni fogjuk, hogy mi az, amivel a legtöbbet adhatunk az utolsó időben.

A galériánkban olyan sztárokat mutatunk be, akiknek volt már halálközeli élménye.