Hét éve költöztünk a kisvárosba. János akkor már itt volt. Valószínűleg nem léteztek olyan idők, amikor ő nem volt itt. Óraműpontossággal sétált ki a kertjébe minden áldott nap reggel hatkor. Kint töltött tíz percet. Néha kurtán köszönt, máskor levegőnek nézett minket. Nem tudtuk eldönteni, hány éves lehet. Negyven? Hatvan? Sosem jött hozzánk közel. Ha megkérdeztem, hogy van, csak morgott valamit a bajsza alatt. Nem akart beszélgetni. Azt sem tudtam meg, miért kerüli ennyire az embereket.

Amikor már néhány éve itt laktam, s még mindig nem volt semmilyen kapcsolatunk, apróbb nyomozásokat kezdeményeztem, hogy kiderítsem, ki ő. A környékünkön alig tudtak róla valamit. János magának való ember. Remete. János a boltban sem beszélget senkivel. Sosem volt nős. Sosem volt családja, se barátai. Csak a szerelők, a karbantartók járnak be hozzá néha-néha. Ő sem megy sehova. Autója sincs. Bevásárol, mert enni muszáj, egyébként mindig a házában gubbaszt. Hogy mit csinál ott? Nem tudjuk. Valami számítógépes munkából él, amit a szobából is el lehet végezni. Ez való neki, annyi bizonyos. Az emberekkel soha nem értett szót. Igazából meg se próbálta.

A férjemmel néha izgatottan találgattuk, ki lehet. Talán titkosügynök. Exrendőr. Vagy sorozatgyilkos. Rendellenes visszavonultsága azt sugallta, hogy súlyos titkai vannak. A gyerekkorára csak Mari néni emlékezett. Állítása szerint János már kisfiúnak is ilyen csendes és visszahúzódó volt. A szülei korán meghaltak. Barátnője nem volt soha. Legalábbis a városban senki nem tud ilyesmiről. Kizárt, hogy rendőr lenne. Mindig itt élt. Nem utazgatott fiatalon sem. Egyszerűen csak egy remete.

Nem mondom, nyugtalanító volt egy ilyen ember szomszédságában lakni. Néha füleltem, nem hallok-e gyanús neszeket odaátról, például nők halálsikolyait, vagy hasonlót. De mindig néma csend honolt. János nem hallgatott zenét, nem bömböltette a tévét, nem tartott bulikat, mintha nem is járkált volna soha fel-alá. Igazi árnyéklény volt.

Aztán egyszer csak feltűnt, hogy már napok óta nem látom, amint reggel hatkor kijön, és tíz percet mozog a kertecskéjében. Ez nagyon szokatlan volt. Vártam még két napot, és amikor tömzsi alakja továbbra sem tűnt fel, becsengettem hozzá. Ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül próbáltam meg felvenni vele a kapcsolatot. A csengője tompán berregett: mint az ember kásás hangja, mikor hosszú hallgatás után próbál megszólalni. Vártam, újra csengettem, de nem nyílt ki a ház ajtaja.

Végül segítséget hívtam. Kijött egy mentőautó, és felfeszítették az ajtót.

Jánost a pincében találták meg. A plafonon lógott, saját nadrágszíjára akasztotta fel magát. Napok óta halott lehetett.

A halála rettenetesen megrázott. Ostoroztam magamat. Ott laktunk mellette hosszú éveken keresztül, kitaláltunk róla mindenféle történetet, hogy jól szórakozzunk. De az ember, a hús-vér, érző lény nem érdekelt minket. Soha nem nyomtam meg a csengőjét, hogy megkínáljam egy tálca süteménnyel. Pedig mi lett volna, ha visszautasít? Semmi. De talán elfogadta volna. Talán behív, és beszélgetünk egy kicsit. Ehelyett ott élt mellettünk magányosan, a saját falai közé zárva, és ki tudja, mi ment végbe benne, miközben körülötte a világ vidáman haladt a maga útján.

Végül úgy döntött, hogy kiszáll. Ilyen gyorsan, és ilyen szomorúan.

Az öngyilkosság kellett ahhoz, hogy kiderüljön, mégis volt egy kapcsolata a külvilággal. Személyesen nem találkoztak soha, de sokat cseteltek. A nő eljött a temetésre. Szomorú szertartás volt, nem voltunk többen tíznél. Utána meghívtam hozzánk egy kávéra, mintha így vezekelhettem volna a közömbösségemért. Juli két éve beszélgetett Jánossal rendszeresen. Egy netes játékon keresztül ismerték meg egymást. „Nagyon kedves, nagyon együttérző ember volt. – mesélte szipogva. – Mindent elmeséltem neki, meghallgatott, tanácsot adott. Úgy volt, hogy a nyáron végre személyesen is találkozunk majd. Örült neki, várta. Nem értem, hogy tehetett ilyet.”

Megkérdeztem tőle, mit tudott János jelenéről, múltjáról, személyiségéről. „Nagyon keveset. Tudtam, hogy programozásból él. Hogy nem szereti az embereket, mert valaki a múltban csúnyán kihasználta, sok pénzzel húzta le. Hogy szerette az anyukáját. Ennyi. Kedves volt, de zárkózott. Sokkal szívesebben kérdezett, mint mesélt.”

Arra gondoltam, milyen kevés ilyen ember van. Mindenki imád önmagáról ömlengeni, de a kérdő mondatot hírből sem ismerik. János ismerte. Empatikus ember volt, kész a szeretetre. Mégsem várta meg, hogy találkozzék Julival. Félt, hogy csalódást okoz? Úgy érezte, már túl késő? Csupa lehangoló kérdés és szomorú válaszlehetőség.

Nem kérdeztem, mi lesz a házával. Az emlékeivel, amikre nem vár senki. A válasz túl nyomasztó lett volna. Juli elővett egy fényképalbumot, amire a halála után bukkant rá, és a hatóság megengedte neki, hogy elvigye. Nem volt benne sok fotó. A legmegrázóbb egy kisfiú képe volt, aki boldogan csimpaszkodik az anyukájába, és ragyog a szeme. „Látod. – mutatta Juli. – Valaha ez volt ő. Ilyen boldog. Csak aztán az anyukája pszichiátriára került. Nem részletezte miért, azt hiszem, komoly beteg lehetett. Ott is halt meg nem sokkal később: félek, ő is öngyilkos lett. Az apukája pedig rideg ember volt. És ez vált belőle.”

Továbblapozott az albumban. Utolsó fénykép. Huszonéves fiatalember öltönyben. Görnyedten áll a lencse előtt. A haja a fejéhez lapul. Komor arckifejezés. A szemében pedig kihunyt a fény.

Hogyan győzheted le a magányt?