Rómában megnéztük élete főművét, a MAXXI kortárs művészeti múzeumot.

Zaha Hadid neve azoknak is ismerősen csenghet, akiket egyébként hidegen hagy a modern építészet, éppen úgy, ahogy mindenki tudja, kicsoda David Beckham, még akkor is, ha soha életében nem nézett végig egy meccset sem.
Zaha nemzetközi celebritás, aki tavaly szerepelt a Time magazin listáján a világ száz legbefolyásosabb embere között. Elismeréseit, díjait felsorolni is hosszú lenne, szinte minden elnyerhető kitüntetés ott sorakozik londoni lakása polcain. 2004-ben megkapta az építészeti Nobel-díjnak nevezett Pritzker-díjat, tavaly a Brit Királyi Építészszövetség az év épületének választotta meg egyik fő művét: a római kortárs művészeti múzeumot, a MAXXI-t.

Ikonszerű
Azért mentünk Rómába, hogy megtekintsünk élőben egy „igazi Zahát”, ha már Budapesten nem lehetséges. Pár évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy a sztárépítész nálunk is leteszi a névjegyét. A Szervita térre tervezett üvegcsigáját heves viták övezték, mivel a tőle megszokott eredeti és formabontó megoldással állt elő. A konzervatívabb ízlésűeket sokkolta a terv, az újdonságok hívei messiásként várták – végül kútba esett az egész, nem azért, mert nem felelt meg a budapesti szabályoknak (az ezzel kapcsolatos módosításokra sikerült rávenni Zahát), hanem mert az ingatlanfejlesztő céget megroppantotta a gazdasági válság. Rómában viszont elkészült a MAXXI.
Amióta az építésznő világszerte híres lett, minden gazdag város arra törekszik, hogy rendeljen tőle egy „ikonszerű” épületet. A londoni olimpiára épülő vízisport-központ várhatóan az olimpiai játékok egyik szimbóluma lesz, a nemrég elkészült kantoni operaház jelentőségét pedig az emblematikus sydney-i operáéhoz szokták hasonlítani.

Sztárallűrök
Sok más sztárhoz hasonlóan Hadid is tett egy kitérőt a divat világába. Két évvel ezelőtt egy brazil márkának, a Melissának tervezett áttört, fényes plasztikcipőket, tavaly meg a Lacoste kérte fel egy különleges csizma megalkotására. Egyik sem nevezhető praktikus holminak, de összetéveszthetetlenül magukon viselik Zaha stílusjegyeit.
A Zaha Hadidról szóló cikkeket böngészve állandóan visszatér néhány jelző: „érzéki”, „félelmetes” és „erős”. A férfi sztárépítészek „fallikus” szimbólumaival, égre törő tornyaival ellentétben Zaha laposabb, horizontális házai állítólag az anyaméh világát idézik, bár az éles szögek és a rideg mértani formák iránti vonzalma kevéssé nőies vonás. A New York Times befolyásos építészkritikusa pár éve a „digitális kor dívájának” nevezte. Mint a legtöbb igazi sztár, nemcsak lenyűgözően tehetséges, hanem sokszor elviselhetetlen is. A modora néha érdes, nem állnak tőle távol a sztárallűrök, és igencsak találóan egyszer maga jelentette ki: „I don’t do nice”, vagyis „nem csinálok kedves dolgokat”. Ez akár jelmondat is lehetne: minden munkája figyelemre méltó, különleges alkotás, de egyik sem szerény és barátságos. Akárcsak ő maga, az épületei sem simulnak bele környezetükbe, elvárják, hogy mindenki velük foglalkozzon, őket bámulja és csodálja.

A Bauhaustól a 21. századig
Az építésznő 1950-ben született Bagdadban, de tévedés volna azt hinni, hogy szegény sorból kapaszkodott fel a gazdagok és sikeresek közé. Az ő gyerekkorában Irak még nem robbantásos merényletekkel és háborúkkal szerepelt a hírekben, mint manapság. Bagdad a Közel-Kelet egyik legmodernebb városa volt, ahol békében együtt éltek a különböző felekezetek és nemzetiségek. A Hadid család az ország elitjéhez tartozott, Zaha apja szocialista politikusból lett dúsgazdag üzletember.
A lány Bagdad egyik első Bauhaus stílusú lakóházában nőtt fel, és egy szomszédos modern építkezés látványa fordította az érdeklődését az építészet felé. A művelt, szekuláris arab középosztályban a nők emancipáltak és függetlenek voltak, mindenki természetesnek tartotta, hogy Zaha a város legjobb iskolájába járjon – történetesen katolikus apácákhoz, bár a család muszlim volt. Később tanulmányait a bejrúti Amerikai Egyetemen, Svájcban és Londonban folytatta. Szülőhazáját tehát már azelőtt elhagyta, hogy Szaddám Husszein véres diktatúrát csinált belőle, és azóta sem tervezett semmit Irakban, bár tavaly a kormány felkérte, hogy készítse el az új Nemzeti Bank épületének terveit.
Zaha Nagy-Britanniát választotta hazájául, otthona Londonban van. Nem alapított családot, nem született gyereke, kizárólag a munkájának él. 1980-ban létrehozta saját irodáját, de tizennégy évnek kellett eltelnie, míg az első igazán jelentős megbízása elkészülhetett. A nagy csúszásnak nemcsak az volt az oka, hogy túl merész elképzelései nem feleltek meg a 80-as évek posztmodern esztétikájának, hanem az is, hogy messze megelőzte gondolatban a kor technikai lehetőségeit. Zaha terveit igazán csak a kétezres évek technikai fejlődése tette megvalósíthatóvá, a kígyózó vonalak, lebegő tetők, éles kiszögellések korábban mérnöki rémálomnak tűntek. Még ma is nagy feladat átültetni a valóságba a számítógép képernyőjén megjelenő látomásokat. A római MAXXI építése például tizenkét évig tartott, és az olasz kulturális költségvetés jelentős százalékát emésztette fel.

Látvány és haszon
Az építésznőt az a visszatérő vád éri, hogy látványos alkotásai használhatatlanok, mert nem foglalkozik a használói elvárásokkal. A Vitra cég németországi gyártelepére tervezett tűzoltóállomása – az első igazán híres Zaha Hadid-épület – valóban csak két évig működött eredeti rendeltetésének megfelelően, azóta kiállítóteremnek használják. A római MAXXI alapterületének jelentős részét is funkció nélküli, kanyargó lépcsők, üresen tátongó, kifűthetetlen aulák teszik ki. Úgy látszik, Zahánál ez a szépség ára.
A múzeum kívül esik Róma belvárosán, tegyük hozzá, szerencsére, mert Zaha mentalitása a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy házai történelmi környezetben emelkedjenek. A közvetlen környék változatos és sokszínű:
a 19. század végén épült, jellegzetes, okker színű bérházak, egy neoromán templom, kicsit távolabb az 1960-as évek akkor ultramodernnek számító, de még ma is izgalmas sportcsarnoka és egy másik kortárs sztár, Renzo Piano koncertterme.
A múzeum az egykori Montello kaszárnya helyén jött létre, és a hatóságok előírták, hogy két 19. századi épületet részben megtartva bele kell foglalni az új építménybe. Ez a korlátozás egyáltalán nem ártott Zaha alkotásának, amely kifelé, az utca felé belesimul a környezetébe, és homlokzata csak
a rácsos fémkapun belépve bontakozik ki teljes valójában. Az épület előtt Zaha egy árnyas, nyárfákkal beültetett piazzát hozott létre, amelynek fái alatt a múzeumi kávézó asztalai sorakoznak. Úgy látszik, néha még Zaha is „does nice”.

A nagy mű
A múzeum maga persze nem kedves, hanem lenyűgöző.
A hatalmas, szürke, ablaktalan nyersbeton felületek látványa néhol meglehetősen riasztó, és az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy egyes részeket az építésznő egyszerűen elfelejtett kidolgozni. Az olaszok zöld-fehér-piros díszkivilágítással és egy betonba öntött csónakkal próbálták kissé humanizálni az alkotást.
A MAXXI egyelőre műtárgyak nélküli múzeum. A frissen összelapátolt gyűjtemény szegényes, nincsenek benne világhírű alkotások, a legtöbb nézelődő az épület kedvéért jön ide. A ház lelke a hatalmas aula, amit egy fantasztikus lépcsőrendszer nyúlványai hálóznak be. A levegőben szabadon kanyargó lépcsőcsíkok lélegzetelállító látványt nyújtanak, ebben a térben nagyszerű divatbemutatókat lehetne rendezni. Az előcsarnok és a hátsó folyosók viszont félbehagyottnak tűnnek, mintha tervezés közben elfogyott volna az ihlet. Ezek a hiányosságok láthatóan nem zavarják a látogatókat. A MAXXI máris felkerült a művészetbarátok, értelmiségiek és sznobok térképére.

Szerző: Zsuppán András, fotó: Europress, Cultiris, Zsuppán András
Ez a cikk a 2011. évi júniusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.