Az iskolaválasztás kapujában szorongás töltötte el szülői szívünk. A választás nehéz súlya nyomta a vállunk, hisz a gyermekének mindenki a legjobbat akarja. A döntésünk hosszú távon határozza meg a gyerekünk tanulási és szociális környezetét, ami jelentős kihatással lesz a személyiségének alakulásában, sőt továbbmenve a jövőbeli fejlődésére, boldogulására.

Számos szempontot összevetve vizsgáltuk a kerületünk intézményeit: milyen az oktatási filozófia, a módszertan, mik a tantervi lehetőségek, milyenek a tanárok, az iskola többi dolgozója, milyen a környezet, az infrastruktúra? Mit mesélnek a tapasztaltabb szülőtársak?

Körülnézve az ismeretségi körünkben, az elmúlt évben – mióta mi is érintettek lettünk az iskolaválasztás témájában – nem túl sok jót láttunk.

Kikerekedett a szemem, amikor a szomszéd kislány mesélte, hogy nincs helyettesítő tanár, nem tartották meg nekik az utolsó két órát, ezért ül a lépcsőház előtti padon a munkából hazasiető szüleire várva. Amikor a családunkban több hónapig nem tudtott egyedül aludni egy első osztályos kisfiú, mert március 15. környékén tankokról és az utcán fekvő halott emberekről tanultak, szavakat nem találtam.

Vannak olyan személyiségű emberek, akiknek szükségük van a másoktól való függésre, és vannak olyanok, akik szeretik a saját kezükben tartani a sorsukat. Így nincs kire mutogatni, nincs kit hibáztatni, a döntéseinkért mi magunk tartozunk felelősséggel. Ez utóbbi nem mindig a könnyebbik út. Van, hogy rögösebb a jól kitaposott ösvénynél, ám a szabadság sok mindenért kárpótol.

Így lehet meghozni azt a döntést, hogy felállunk az államigazgatásban lévő irodánkból és fejest ugrunk az ismeretlen vállalkozói létbe, dacolva a KATA eltörlésével. És így lehet megszülni azt az elhatározást is, hogy nem adjuk be a gyerekünket a közoktatásba.

A státusztörvény lebegtetése, a társadalmunknak való beadagolása az iskolai nyílt napok környékén volt. Akkor határoztuk el, hogy nem megy a gyerekünk egy olyan rendszerbe, ami jelenleg nem hogy nem stagnál, de erősen lejtmenetbe kapcsolt.

Az van, hogy nem akarom, hogy a gyerekem egy olyan környezetben töltse a mindennapjait, ahol feszülség lengi körbe a folyosót. Ahol megfáradt emberek próbálják elhitetni, hogy a tudás hatalom és tanulni igenis jó és lehet érdekes is. Nem szeretném, hogy olyan tantermekben szívja magába a tudást, ahová a tanárok egy nagy sóhaj kíséretében lépnek be órát tartani. Tudást... amit aszerint ad át a pedagógus, hogy milyen irányt szabnak neki. Mi a lényeges és mi nem? Az kívülről megmondható! Szerintük.

Szerintem pedig rugalmasan, a közösség aktuális igényeire is kellene figyelni. Nem szeretném, hogy a gyerekemnek azért kelljen 2 hét alatt átrágnia magát egy vaskos anyagon, mert a tanterv szerinte ennyi ideje van rá. Ha nem sikerült megtanulni, megérteni a leckét, így járt. Robog tovább a tantervi gőzös, hogy a végeláthatatlan megállókban sok-sok információ beleférjen a buksikba. Hogy emellett megtanul-e a gyermek önállóan gondolkodni, véleményt formálni, vagy hogy a tempó miatt meddig marad meg a hatalmas lexikális tudás, az a szülőtársaimon és egy-egy lelkiismeretes pedagóguson kívül nem sok mindenkit foglalkoztat.

Szorongat az érzés, hogy semmit nem ér a szülő-diák összefogása, lehet tüntetni, énekelni, élőláncozni, aláírásokat gyűjteni a jövő nemzedékéért meg a pedagógustársadalomért. Ha már ők a sztrájk és a véleménynyilvánítás tilalmának bevezetésével nem állhatnak ki magukért. A kérdés az, hogy meglátni, meghallani ki fogja az emberek hangját?

Gondoltunk egy nagyot: húzunk a nadrágszíjon és kiléptünk az állami köznevelési redszerből. Érte, a gyerekünkért. Azt tudjuk, hogy mit nem szeretnénk és igyekeztünk a legjobb alternatívát kiválasztani. A többi még a jövő zenéje.

És hogy miért állnak fel a tanárok? Kattints a lenti galériánkba, mutatunk 7 élettörténetet.