Amikor a színészlegendát egy kortárs színész kelti életre

A legnagyobb színészeket csak istenáldotta tehetségek képesek jól eljátszani. Ők azok, akik mindent beleadnak, hogy technikai rásegítés nélkül is hitelesen képződhessen újra a varázslat, és minden jellegzetes manír, fintor, mozdulat a helyén legyen. Színészek, akik színészlegendákat játszottak Robert Downey Jr. mint Charlie Chaplin (Chaplin, 1992) Charlie Chaplint ma sem kell bemutatni senkinek: ha egy tinédzsernek meg kell neveznie egy hollywoodi filmsztárt a múlt század első feléből, biztosan az ő nevét mondja. Richard Attenborough filmje a kis csavargó szédületes karriertörténete a hányatott gyerekkor éveiből kiindulva a mozi kezdetein át az 1972-es életmű-Oscarig: nem biztos, hogy a legjobb biopic az univerzumban, de a menet közben szuperhősfilmekre átnyergelt fiatal Robert Downey Jr. nagyon jó választás volt a főszerepre. Olyan mélyen, hitelesen és hangulatosan hozza a figurát ifjonc éveitől legvénebb pillanatáig, hogy néha még azt is elfelejtjük, hogy a film valójában nem több egy hosszú, a kellemetlenebb tényeket elhallgató, kissé unalmasan felmondott filmtörténeti leckénél. Martin Landau mint Lugosi Béla (Ed Wood, 1994) A megszállott, bohókás direktor bármihez nyúlt, abból merő borzalom sült ki. Az ötvenes-hatvanas években aktív Ed Wood elképesztően amatőr, csupa lelkesedésből összegányolt filmjeivel utóbb kiérdemelte a világ legrosszabb rendezője címet, kétes emléke előtt pedig Tim Burton tisztelgett 1994-es alkotásával. A rettenetesen tehetségtelen, bár igen szórakoztató rendezőt az ifjú Johnny Depp (a képen jobbra) , Lugosi Bélát, Hollywood leghíresebb Drakuláját (aki ekkorra már lecsúszott, önpusztító narkóssá lett) Martin Landau keltette életre a filmvásznon. Wood Lugosinak nagy come back-et szeretett volna, s szegény Béla még halála után is gazdagíthatta a Wood-univerzumot – A 9-es terv az űrből című gyöngyszemben (1959) például egy dublőr vánszorog a nevében ide-oda. Landau mindenesetre Oscart kapott a szerepért. Jim Carrey mint Andy Kaufman (Ember a Holdon, 1999) Andy Kaufman a minimalista humor megteremtője volt, aki fellépésein tök hétköznapi cselekvésekkel (regényolvasás, alvás, fagyinyalogatás) váltott ki szörnyülködést vagy hahotát a nézőkből. Kaufman ezenkívül számos igen szórakoztató álszemélyiséget fejlesztett ki ingatag sajátja mellett, akikké akár a hétköznapi életben is szívesen átlényegült. Jim Carrey éppen sikerei csúcsán járt, amikor megkapta a színész/humorista szerepét Milos Forman életrajzi filmjében, s jobb választást el se lehetett volna képzelni nála. Carrey sok tekintetben érezhette magát Kaufman reinkarnációjának: hasonló fintorok, hasonló anarchista humor, hasonlóan polgárpukkasztó lélek, s még a depresszióra való hajlam is ugyanaz, hiszen a nagy nevettetők igen ritkán élnek hahotázós életet. Michelle Williams mint Marilyn Monroe (Egy hét Marilyn-nel, 2011) Az önéletrajzi könyvből készült, nosztalgikus húrokat pengető melodráma A herceg és a kóristalány című 1956-os alkotás forgatásának idején játszódik, ahol egy fiatal asszisztens, Colin Clark keveredik a titokzatos szépségű, ugyanakkor épp sokadik idegösszeomlása előtt álló Marilyn Monroe-val tiszavirágéletű románcba. Michelle Williams -t érte a megtiszteltetés, hogy a szexszimbólum bőrébe bújjon: a színésznő toilette-je, sminkje és ondolált frizurája tökéletes mása lett a labilis életű filmlegendának, és tulajdonképpen az alakításában sincs hiba. A gond inkább az, hogy Monroe-ban volt valami utánozhatatlan, amit eddig senki nem idézett vissza, s hiába ügyes, tehetséges és szép egy színésznő, a buja szőke sztár titkát nem képes megfejteni. Margot Robbie mint Sharon Tate (Volt egyszer egy Hollywood, 2019 - SPOILERES!) Ha ismerted a Polanski-villában elkövetett vérengzés szörnyű történetét, rettegve ültél be a moziba. Kivéve, ha láttad a Becstelen brigantikat, mert akkor tudtad, hogy úgyis minden másként lesz. Tarantino újabb filmjeiben szereti helyrepofozni a világ égbekiáltó igazságtalanságait, kiegyenesíteni a tragikus elhajlásokat, s olyan szimpatikus, felszabadító hepiendeket kreál, amiket senki se lenne képes utánacsinálni. Margot Robbie Sharon Tate szerepében így nem ér olyan borzalmas véget, mint valóságos alteregója: nem gyilkolja meg a Charles Manson-klán, nem ölik meg a hasában 8 és fél hónapos magzatát, és a villában tartózkodó barátai is mind életben maradnak. Erről gondoskodik Hollywood levitézlett csillaga (Leonardo diCaprio) és a színész lúzer dublőre (Brad Pitt, aki Golden Globe-ot nyert a szerepért). A gyilkosok viszont pórul járnak, akár egy Grimm-mesében. Na jó, talán még pórabbul. Renée Zellweger, mint Judy Garland (Judy, 2019) Az Óz, a csodák csodája pepita szoknyás lánykája a negyvenet elhagyva már csak árnyéka önmagának: vézna, hajlott hátú, gyógyszerfüggő roncs, aki kiskorú gyerekeivel bárokban lép fel, s nincs otthona, se pénze. Amikor volt férje magához akarja venni a két gyereket, az exdíva – hogy stabil hátteret teremtsen - Londonba utazik egy fellépéssorozatra, ott ugyanis még emlékeznek rá, ki volt egykor a sugárzó tehetség. Renée Zellweger kiégett, mégis érzékeny alakítása – és igen, énekhangja, mert Bridget Jones gyönyörűen énekel! – Judy Garland utolsó turnéját eleveníti meg, ahol az alkoholista művésznő már lépni is alig bír, de énekelni nagyon is… kivéve, mikor az Over the Rainbow-t kéne. A szivárványról és a hollywoodi álomról ugyanis – s ezt a film sem hallgatja el – neki egészen más emlékei vannak, mint azoknak, akik csak kívülről lesik a pompásnak képzelt kavalkádot.