Vajon jobb rövidre zárni a szakítást – letépni a másikat magunkról, mint egy sebbe ragadt ragtapaszt, hadd fájjon hirtelen nagyon, de legalább túlvagyunk rajta? Vagy érdemes újra és újra esélyt adni, hátha sikerül együtt kikecmeregni a válságból? Na, hát ezt is mindenki másképp csinálja.

Miként szeretni, szakítani is úgy tudunk, amilyenek vagyunk: vérmérséklettől, "szenvedésnyomástól”, a párkapcsolati-családi kötődés erősségétől függően. Színezi a képet, ha van a háttérben harmadik, és persze az, hogy egyáltalán tudjuk-e, mit akarunk. Nehéz tisztán látni a kért és kéretlen tanácsok erdejében. Mindenki jót akar – a maga érdekei, ízlése, habitusa szerint. Anyánk a családi fészek mellett kampányol. Romantikus barátnőnk szerint „a szívedre hallgass!” A megfontolt régi harcostárs, akinek már sokszor zokogtunk a vállán, óvatosságra int: a férjed nem rossz társ, a szerelmet pedig úgyis megeszik a hétköznapok. Az ötcsillagos párkapcsolati könyvek, a jósnő meg az asztrológus pedig végképp összezavarja a képet. Jönnek a „próbaidők”, az ultimátumok, az elmérgesedő viták, a gyerekeket is bevonó játszmák, a fenyegetőzések, a sérelmek hánytorgatása, a törlesztések, a hazugságok…

Az 50-50 százalékos alapelv
Ha ezen a lejtőn még van szándék a helyrehozásra és sikerül a racionalitás tartományába átkeveredni, esetleg külső segítséggel, egy jó párterapeutával, akkor van remény. „A felekben ilyenkor az a kérdés munkál, hogy vajon lehet-e, érdemes-e ebben a kapcsolatban tovább élni, vagy túl drága árat fizetnek érte – vázolja az alaphelyzetet dr. Komlósi Piroska pszichoanalitikus párterapeuta. – Ilyenkor mindketten mélyen sértve érzik magukat, tele vannak negatív érzelmekkel, várnak valamit, de nem kapják meg, követelnek, de akkor sem, a stílus pedig egyre inkább keményedik. A terapeuta feladata az, hogy ebből kimozdítsa a feleket, és az érzelmeket nyugvópontra terelve a racionalitás síkján folytatódjon a párbeszéd. Csak utána lehet eljutni a belátásig: »Most így érzek, de éreztem ugyanezzel az emberrel másképp is. Az, hogy ide jutottunk, nem rajta múlt, hanem kettőnkön.« A párterápiában a két embert úgy szemléljük, mint egy kétszemélyes rendszer egyik és másik felét, akiknek 50-50 százalék a részességük a kialakult helyzetben, és 50-50 százalék esélyük van a kapcsolat befolyásolására is.”
Ez az 50-50-es elv akkor is igaz, ha az egyik felelősebbnek, dominánsabbnak, netán csalfábbnak látszik. Minden kapcsolatban – egy ideig – van egy érzékeny egyensúly, láthatatlan erővonalakkal, döccenésekkel és helyrebillenésekkel. Ha az egyik tette, a másik hagyta, sugallta vagy eltűrte. Vajon azok ketten miért választották egymást? „Aki tíz év után domináns, az az első randin is az volt: aktívabb, előzékenyebb, vagyis meghatározóbb, de valamiért a másiknak ez jó volt. Legalábbis nem lépett fel ellene – inti óvatosságra a túl hamar ítélkezőket Komlósi Piroska. – Az emberek a kapcsolatokban nem tudatosan, hanem a szükségleteik szerint orientálódnak. Sokszor nem látszik, hogy valaki mennyire éretten, vagy infantilis kompenzációból, esetleg szorongása csökkentése miatt akarja a helyzeteket kontrollálni, dominálni. Van, aki neveltetése, alkata szerint eleve passzívabb. Vagy úgy gondolja, hogy a kapcsolatban akkor van elfogadva, ha neki nincsenek igényei, csendben elvan. De a sok »nyusziságból«, a kommunikáció és az érzések megosztásának hiányából, a vélemények elhallgatásából fal emelkedhet a szeretet helyébe, és az évek alatt felgyülemlett fájdalom, burkolt agresszió, harag úgy besűrűsödhet, hogy már csak robbanással kerül felszínre.
Képes-e egy pár egymást türelmesen elfogadva együtt fejlődni, ezen múlik sok minden. Ha az erőviszonyok megváltoznak, mindkét félnek akarnia kell egy újfajta egyensúlyt kialakítani. A siker azon múlik, hogy merünk-e rugalmasak lenni, tudunk-e egyezkedni, engedni, kipróbálni új szerepmegosztásokat, képesek vagyunk-e önmagunkról nyilatkozni: nekem ez rosszul esik, én ezt szeretném. A párkapcsolati válságokat legtöbbször az együttfejlődés krízise okozza, de ha mindkét félben megvan a szándék az értékesnek érzett kapcsolat megőrzésére, akkor ezek a fejlődési krízisek megoldhatók.”

Szakadnia kell

„Utólag már tudom, őrjítő lehetett, hogy folyton meg voltam sértődve – emlékszik vissza a házassága »mézes évei« után következőkre a 44 éves Krisztina. – Persze csinált hülyeségeket a volt férjem, de sokáig igyekezett, hogy jó apa és férj legyen. A nehézségeket (volt elég: betegségek, munkahelyi és karrierkihívások) mindketten rosszul kezeltük: ő türelmetlen és depressziós lett, én pedig passzív-agresszíven elkezdtem előbb flörtölgetni, aztán megcsalogatni őt. Az ebből keletkező bűntudatot pedig önigazolásokkal igyekeztem elnyomni. Emlékszem, az utolsó három évben már csak gyűjtögettem a bizonyítékokat, hogy lám, nem lehet vele együtt élni. És akkor már tényleg nem lehetett. A gyerekeink is súlyosan megsínylették ezeket az éveket, amikor már kölcsönösen aláztuk és kínoztuk egymást. Ezt nagyon sajnálom, talán jobb lett volna, ha korábban felvállalom, hogy el akarok válni, szakadjon, aminek szakadnia kell. De én jó akartam lenni, aki áldozatot hoz, őt pedig rossznak láttatni. Ezt nagyon sajnálom! Mindenki számára megváltás lehetett, amikor végre rászántam magam, hogy elköltözzek. Jó néhány évnek kellett eltelnie, hogy tisztán lássam a magam felelősségét. Szerintem ő a maga bűnrészességét nem ismerte fel mindeddig, azóta sem bocsátott meg, és ez szerintem neki a legnagyobb baj. Nem lehet már visszacsinálni ezt a kapcsolatot, nem is akarnám, mert nem tudtunk egymást támogatva élni. De borzasztóan fáj, hogy annyi szenvedést okoztam neki. Jobban fáj, mint a magam szenvedése. Viszont sokat tanultam belőle, és nagyon értékelem a mostani kapcsolatomat, amelyben harmónia van, jóakarat, tiszta szándékok, kimondások, problémamegoldások.”
„Van, amikor nincs sok remény a hatékony válságkezelésre: a kapcsolatnak szakadnia kell, ha az egyik fél viselkedése olyan destruktív, olyan mértékben károsítja a másikat, hogy annak folyton védekeznie kell, és a mindennapi önvédelmet már nem tudja elég hatékonyan folytatni – javasolja
a párterapeuta. – A gyermekek is áldozatai a romboló párkapcsolatnak, ha azt látják, hogy valamelyik szülőjük, akitől a biztonságot és a védelmet remélik, kiszolgáltatott, megalázott, érzelmileg vagy fizikailag bántalmazott. A gyermekek olyankor mérhetetlenül szoronganak, hiszen mi lesz velük, ha az egyik szülőjük még magát sem képes megvédeni? De a legtöbb válás nem ilyen egyértelmű indítékkal történik, hanem mert kiszeretünk-beszeretünk, és úgy gondoljuk, váltani kell ahhoz, hogy boldogok legyünk.”

Belső bizonyosság

A 42 éves Ritának ilyen meg olyan válás is jutott: gyorsan, indulatból, és lassan, önmagát emésztve. Most éppen második házassága romjai felett felváltva ízlelgeti a szabadság gyönyörét és magányosságát, próbálgatva a két közös gyerek megosztásának lehetőségeit. Formálisan egy másik férfi foglalta el a helyet a szívében, de az a hely ott volt, üresen, mondja, méghozzá régóta, laktak már benne mások is. „Amikor Zsolttal egymásba szerettünk, úgy éreztem, megtaláltam a másik felemet. Mégsem tudtam dönteni, úgyhogy megkértem a férjemet, költözzön el egy hónapra, adjon nekem időt. Elég sablonos duma, belátom, én biztos kiakadtam volna, ha nekem mondanak ilyet. De ő annyira össze volt törve, hogy beleegyezett. Csak éppen addig húzta, halogatta, hogy mire valóban elment, már el is döntöttem, hogy válni akarok, és ettől már az az aggodalom sem tántorított el, hogy mi lesz, ha az új szerelem nem lesz tartós. Egyszerűen nem bírtam az érintését, a látványát. Ha a férjem nyomban elmegy, talán megijedek, de ez az egy fedél alatt nyűglődés annyira felőrölt, hogy úgy éreztem, nincs visszaút. Ezzel együtt is sokat vívódtam, hiszen 15 évet nem lehet pár hét alatt lezárni. Húsz éve, amikor az első férjemmel szakítottam, sokkal inkább vezetett valami belső bizonyosság. Mivel legalább másfél éve folyamatosan mérgeztük egymást, egyik délután arra gondoltam: »Mindjárt itthon lesz, és én annyira hatása alatt vagyok az előző napi veszekedésünknek, hogy ma még nem volt kedvem rámosolyogni a gyerekemre. Nem akarok így élni tovább!« Egyetemista voltam, minden jövedelem nélkül, tudtam, hogy egy fillér gyerektartást sem várhatok, de legalább az enyém volt a lakás, úgyhogy amikor hazajött, azzal fogadtam: »Most összepakolsz, és többé nem teszed be ide a lábad!« Az önértékelésem teljesen mínuszban volt, de azt tudtam, ha életem végéig egyedül maradok, az is jobb lesz, mint vele. Most nem vagyok ennyire biztos a dolgomban, de elindítottam a válást, és próbálok csak előre nézni.”
„Az újrakezdésnek akkor van esélye, ha tudunk az előző kapcsolatból tanulni, megkeresni a saját 50 százaléknyi felelősségünket – hangsúlyozza Komlósi Piroska. – Ha képes vagyok végiggondolni, mit csináltam én úgy, hogy a kezdeti boldog szerelmi állapotból, az egymást jónak látó időszakból kikerültünk, és egyre több dolgot negatívnak kezdtünk megélni. Mitől váltam én türelmetlenné, elégedetlenné, miért kerestem benne valami idealisztikusat, miért is vártam a másiktól irreálisan sokat, és miért nem kommunikáltam egyértelműen a csalódásomat. Aki meg tudja érteni, hogy saját gyengeségei, tökéletlenségei mit adtak hozzá a kudarchoz, az okosabban, önmagát és a társát jobban értve, s a viselkedését remélhetőleg jobban kontrollálva lép bele egy következő kapcsolatba.”

Akik nem szakítanak

Edit és Miklós nem válnak. A gondolataik, vágyaik sosem találkoznak, rég nem közös már az ágy sem, nemhogy a párna. Nekik – vélhetően – így jobb, mint elválni. Edit, a ragyogó külsejű, szexi ötvenes azt mondja, ha jönne egy klassz pasas, elmenne vele, de évek óta rá sem nézett férfi. Legalábbis ő nem vette észre. Tudja, hogy Miklósnak van nője, de azt is, hogy nem komoly. A gyerekeik kirepültek, ők pedig múlatják együtt az időt.
Komlósi Piroska szerint a házassági tanácsadásoknál igen óvatosan szabad megítélni a kapcsolatokat. Csak lassan mutatkozik meg, hogy kiben mennyi változási, fejlődési potenciál van, és mennyi értéket képes meglátni a párjával közös életben. „Ne ítéljünk arról, hogy kinek mire telik az energiáiból, a szeretőképességéből, a hozott kapcsolati mintáiból, muníciójából! Akinek nincsenek különösebb vágyai, így nem frusztrálódik állandóan, nem boldogtalan, az képes egy csendes létben is kis örömöket találni. Sokféleképpen le lehet élni az életet.”