Borítókép: Hogyan alázott meg a háziorvos, amikor kiderült, hogy tanár vagyok? Forrás: pexels/Karolina Grabowska

Hogyan alázott meg a háziorvos, amikor kiderült, hogy tanár vagyok?

Katalin jóban volt a háziorvosával. Aztán váltott.

Leszögezném jó előre: egyáltalán nem áll szándékomban nekimenni az orvosoknak, vagy bármiféle orvosellenes hangulatot teremteni. Húsz évig csúcsszuper házi doktor nénivel rendelkeztem, mindenki imádta, aki a keze alá került, és sok más jó tapasztalatom is volt, van a sokat gyalázott egészségügyben. Nem vagyok sértődős, sem mindenen fanyalgó típus, akinek minden úgy sz.r, ahogy van. A költözésem utáni új orvost azonban fénysebességgel fogom faképnél hagyni, és azt hiszem, erre meg is van minden okom. Meggyőződésem, hogy egyedi esetről van szó: vele van valami baj, nem általában a kollégáival.

Szeptember elején történt, már abban a covid szakaszban voltunk, amikor negatív teszteredmény esetén be lehetett menni a rendelőbe. Napok óta folyt és eldugult az orrom, köhögtem, fájt a fejem. A hőmérő 37.5-öt mutatott. Ezzel nem lehet viccelni, gondoltam, igaz, hogy csak pár napja tértünk vissza a (nem három hónapos!) szabadságról a tanáriba, de nem járhatok úgy több száz gyerek és felnőtt közé, hogy mindenkit szanaszét fertőzök.

Felhívtam a dokit. Négy éve élek a kerületben, eddig összesen egyszer láttam – szerencsére ritkán vagyok beteg -, egy idősebb úrról van szó, semmi különös, annak idején korrektül ellátott, nem mondhatnám, hogy első látásra viszolyogtam tőle. Oké, menjek tesztelésre holnapután. Időben megérkeztem a rendelő elé, a barátságos asszisztens a pálcikájával belepiszkált az orromba, majd megkért, hogy várjak türelemmel tizenöt percig. Vártam hát. Mikor visszaért, örömmel újságolta, hogy a tesztem negatív lett, jöjjek csak be nyugodtan a doktor úrhoz.

Az orvos valószínűleg eleve nem volt jó kedvében, és úgy tűnt, a hangulatát a negatív eredmény tovább rontotta. Ha már idejöttem tesztelgetni, legalább produkálhatnék egy izmos fertőzést – gondolhatta. Mindenesetre egy halk köszönésen kívül nem szólt hozzám, csak a papírjait csapkodta. Az asszisztens kérdezte végig a tüneteimet, én pedig két köhögőroham közt elsoroltam őket.

-Mi az ön foglalkozása? – kérdezte az orvos váratlanul.
-Tanár vagyok – válaszoltam, de a következő pillanatban meg is bántam az őszinteségemet.
-Aha, akkor mindent értek – mondta gorombán. Az asszisztens ujjai megálltak a számítógép billentyűzetén.

-Ezt hogy tetszik érteni? – kérdeztem, mert reménykedtem benne, hogy rosszul hallok.

-Sztrájkolni meg tüntetgetni, azt tudnak, meg több pénzt követelni, meg betegséget szimulálni. – szaladt ki a száján. Utána elhallgatott, mintha elvágták volna, valószínűleg ráébredt, hogy túlment egy határon. Az asszisztens némán hátradőlt a székén. Nekem elállt a szavam.

Ezt követően nem sok minden történt. Szívesen mondanám, hogy méltóságteljesen felálltam, kikértem magamnak és rávágtam az ajtót. De sajnos nem. Az orvos felíratott az asszisztenssel valami antibiotikumot, gépies hangon elsorolta, hogy naponta hányat vegyek be belőle. Közben nem nézett rám, a monitort bámulta.

Megkaptam az egy hetes orvosi igazolásomat, mehettem a dolgomra, mint valami ügyesen helyretett, rosszalkodó gyerek.

Csak épp fogalmam sem volt, ezt mivel érdemeltem.

-Ne haragudjon. – súgta utánam az asszisztens, amikor kiléptem az ajtón. Még mindig nem tudtam megszólalni. A düh lassan érkezett: az utcán sétálva kezdett felkúszni a gyomromból, a nyelőcsövembe siklott, a torkomat fojtogatta. De már késő volt, nem tudtam senkinek beolvasni.

Napokon keresztül az ágyban fekve, milliónyi taknyos zsepi között osztottam a férfit gondolatban, aztán elhatároztam, hogy orvost váltok. Van, aki szerint ennél többet kéne tennem, de nekem erre sem időm, se energiám, sem pénzem nincsen. Ő szúrt belém mindenféle ok nélkül. Legyen ez az ő karmája.

Ortopéd orvosok rémálmait nézegetheted a galériában!