Az egyik barátnőm fodrászként dolgozik a belvárosban, ami nagy szerencse, hiszen ”utolsó pillanatos” emberként, képtelen vagyok időpontokat fejben tartani. Az elmúlt években sokszor beugorhattam hozzá, plusz könnyedén elmondhatom neki a véleményem, még akkor is, ha nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Legutóbb ősszel voltam nála vágatni. Aznap, a barátnőm mellett egy kolleganője dolgozott és nála is egy törzsvendége ült. Hétvégi programokról beszélgettünk mi is, Ők is.

A kolleganője arról panaszkodott, hogy a koronavírus miatt a spa részleget bezárják a hotelben, ahova hétvégén utaznak. Kár, pedig régóta tervezgetik, többször is át kellett már tenni, mert a férfi amúgy családos. Picit körbejárták a témát, de végül a lány azt mondta, hogy mivel a pasi gyereke már felnőtt, így nincs rossz érzése emiatt. Mutatott pár közös képet, kicsit kuncogtak rajtuk, hogy a pasi korához képest milyen jó kondiban van, aztán visszatértek Ők is a szárításhoz.

Délután beugrottam a szüleimhez, náluk is érdeklődtem a hétvégi programról. Anyu meghívott a párommal ebédre, mert apu úgyis továbbképzésre megy, legalább nem ebédel egyedül. Picit még időztem náluk, közben anya el is kezdte apának a bepakolást. Sorra hajtotta a ruhákat a sporttáskába. Érdeklődött, hogy fürdőnadrágot tegyen-e, lesz-e ilyesmire idő. Apu mondta, hogy a koronavírus miatt nincs nyitva a wellness részleg.

Akkor, mint egy villámcsapás csapott belém, hogy a továbbképzések is - szinte kivétel nélkül - online vannak, a vírus miatt. Főleg az apa munkájához szükséges, elméleti továbbképzések. Miért utazna el ehhez egy egész hétvégére?

Aznap már semmi más nem járt a fejemben. Sorra vettem a lehetőségeket, okoltam apát, okoltam a csajt, okoltam az egész turizmust. Arra jutottam, hogy ez nevetséges és nem is megalapozott.

Végül, elküldtem egy családi, karácsonyi képet a barátnőmnek, hogy kérje meg munkatársát, hogy Neki is mutasson közös képet az ominózus pasival és hasonlítsa össze.

Olyan emlékek jöttek elő az agyamból, amik nem is tudtam, hogy léteznek. Ahogy apu hetente, a szomszéd lépcsőházban lakó nőhöz járt angol korrepetálásra, vagy amikor azt mondta azért mindig csak sötétben ér haza, hogy minél nagyobb ajándékot vehessen nekem. Lehet, hogy ez mindig is így volt, csak mindig mással?

Azóta eltelt két hónap. Többször telefonáltam a családdal, de egyszer sem mentem haza hozzájuk. Nem tudom, hogy hogyan viselkedjek a közelükben. Ha arra gondolok, hogy egy légtérben kell Velük lennem, elkap a pánik.

Nem érzem úgy, hogy az én dolgom lenne ezt anyának elmondani. Egyszerűen méltatlan, hogy ezt tőlem hallja, ennyi év házasság után. Mondjuk, annál azért mégiscsak jobb, mintha tudatlanságban maradna, nem? Így még a döntési lehetősége sincs meg, hogy menjen vagy maradjon.

Esetleg álljak apa elé, hogy tudom és kész? Ezt sem érzem helyesnek. Attól függetlenül, hogy ”felnőtt” vagyok, még én vagyok kettőnk közül a gyerek. Vegyem rá, hogy Ő vallja be? Kérhetem, hogy vessen véget a kapcsolatnak? Nem különösebben szoros a kapcsolatunk, ez végképp éket verne közénk.

Közben, nap, mint nap cseng a fülemben, ahogy apámról beszél az a nő. Nem bántja, hogy családja van, hiszen a gyerek már úgyis nagykorú … mintha ettől könnyebb lenne.