Azt hiszem, én változtam meg. Erő és derű sugárzik belőlem, valami belülről fakadó ragyogás övez, tudom, érzem. Azt is tudom, miért van ez: van egy titkos szeretőm. Ő az, aki feltölt, aki kiszínezte a világomat, akitől újra jó nőnek és értékes embernek érzem magam. Akitől lenyugodtam, aki miatt magam is képes vagyok nyugalmat árasztani. És a gyerekeimnek ez már úgy kellett, mint egy falat kenyér.

Félre ne értsetek, nem tartom jó dolognak a megcsalást, nem gondolom, hogy ez a megoldás mindenféle problémára. Én sem így terveztem.

Tizenhét éve voltunk együtt a férjemmel. A főiskolán jöttünk össze. Én nagyon szerelmes voltam, ő – azt hiszem – inkább csak sodródott velem. Jól megvoltunk, de valahogy hiányzott a katarzis, a közös szárnyalás. Ő valószínűleg sosem szeretett engem annyira mélyen, mint én őt. De erre már csak akkor jöttem rá, amikor néhány pelenka- és bébiétel illatban töltött év után egyszer csak felnéztem, és nem találtam a férjemet. Persze ott volt ő valahol a könyvei, a kütyüi, a videojátékai (pornófilmjei?) mögött. De az életünkben már alig vett részt. „Életünkben”: az életben, amit a gyerekeim és én éltünk, miközben a férjem mellettünk élt.

Robotpilóta üzemmódban vonszoltam át magam a hónapokon, éveken, egy papírmasé házasság keretei között. Nem gondoltam válásra, azt hittem, ez a dolgok rendje, meg aztán mi lenne a gyerekekkel! Amíg fel nem nőnek, együtt kell maradnunk! Nem vettem észre, hogy a gyerekek valójában nincsenek jól. A nagy visszahúzódó lett, kerülte a társaságot, állandóan kütyüzött. A kicsi mindenért hisztizett. Mindannyian keserűek és kiégettek voltunk.

Aztán egyszer találkoztam valakivel, akivel egy projektmunkán dolgoztunk együtt. Véletlenül hozzáért a kezemhez, és végigfutott rajtam a bizsergés. Úristen, ennyire hiányozna az érintés? Igen, ennyire hiányzott. A „véletlen” érintést kávézás, beszélgetés követte, és egyszer csak arra eszméltem, hogy az ebédszünetemet egy motelben töltöm egy férfival, aki nem a férjem.

Aznap zűrzavaros lelkiállapotban mentem a gyerekekért az iskolába, és amikor hazafelé menet a szokásos módon követelték, hogy álljunk meg a cukrászdánál, megálltam, pedig ebben nem szoktam engedni nekik. Akkora lelkiismeret-furdalásom volt, hogy muszáj volt megvennem ezeket a habos sütiket a gyerekeknek, ami persze hülyeség. Rettegtem, hogy lebukom előttük, hogy észrevesznek rajtam valamit, hogy megérzik az idegen férfi illatát, aki nem az apjuk, hogy észreveszik a testemen egy idegen hím érintésének nyomát. De nem vettek észre semmit, vigyorogva tömték magukba az édességet.

Érdekes módon attól kevésbé tartottam, hogy a férjem észrevesz valamit. Talán nem is érdekelt annyira. És persze nem vett észre semmit. Hiszen már engem is alig vett észre.

A titkos ebédszünetet még több is követte, ez már nem félrelépés, hanem viszony volt, ami logisztikázást és egy párhuzamos élet berendezését igényelte. Ugyanakkor kisimultam tőle. Mint aki átesett egy vérátömlesztésen, úgy éreztem magam. Felocsúdtam a tompultságból, kiélesedtek az érzékeim, sok mindent észrevettem a környezetemben, amit addig nem. Türelmesebb, kíváncsibb, odaadóbb lettem. Elsősorban a fiaimmal. Hirtelen észrevettem, hogy a kicsi rágja a körmét. Anyai ösztönöm megsúgta, hogy a nagyobbiknak szerelmi bánata van. Elkezdtem tudatosan odafigyelni arra, hogy többet adjak magamból nekik. És ne csak az időmet, hanem a valódi jelenlétemet. A kicsinek többet olvastam, és időnként csak úgy összebújtunk a szobájában felállított indián sátorban, és nem bántam, hogy közben nem fő meg a vacsora és nem vasalódnak ki az ingek. A nagynak mesélni kezdtem a saját fiatalkorom történeteit, és észrevettem, hogy bár titkolni igyekszik, érdekli, amit mondok. Egyszer csak maga is elkezdett mesélni, nekem pedig volt türelmem meghallgatni őt. Új rítusokat vezettünk be, amiket mindhárman élveztünk (minden héten új cukrászdát teszteltünk, és esténként megmutattuk egymásnak a kedvenc új zenéinket, amikre nevetve táncoltunk). Szorosabbra fonódott a kapcsolatunk, soha nem éreztem őket ennyire közel magamhoz.

A viszonyom nem bizonyult hosszú életűnek, mégis sorsfordító volt az életemben. Rádöbbentem, hogy megérdemlek egy boldogabb életet. Arra is rádöbbentem, hogy a gyerekeimnek is jár egy boldogabb anya. Hogy ha én jól vagyok, azzal mérhetetlenül többet tudok nekik adni, mint azzal, ha benne maradok egy már nem működő házasságban.

Végül elszántam magam, és elváltam a férjemtől. Nem mondom, hogy a fiaim egyáltalán nem voltak szomorúak. Hát persze, hogy azok voltak. De néhány zaklatottabb hét után lenyugodtak a kedélyek – valahol nyilván ők is érezték, hogy az otthoni alap nem stabil, nem biztonságos, nem boldog. Mindannyian megnyugodtunk, és hármasban újrakezdtük, új alapokkal. Ma a nagy már főiskolás, a kicsi pedig gimnazista. És még mindig elmegyünk Rákóczi-túróst enni minden héten. Jól vagyunk, jóban vagyunk. Ennél többet nem is kívánhatok.

A múltkor írtam egy levelet a volt szeretőmnek, amelyben megköszöntem neki, hogy felrázott, felébresztett és magamhoz térített. A levelet végül elégettem, mert nem az a fontos, hogy ő tudja. Az a fontos, hogy én tudom.

Az énidő kevésbé drámai formái is feltölthetnek anyaként: