Első (20+)

Már a névadásnál gyanakodnom kellett volna, hogy anyukám gyerekpótléknak használja a négylábút. Amikor felugrottam hozzá egy későtavaszi vasárnap délután, egy lógó fülű, csetlő-botló szőrgombóc klaffogott elő az ágy alól.

– Anyu! Itt van egy vadállat! – szellemeskedtem meglepetten.

– Te vagy vadállat – tiltakozott halálos komolysággal anyám. – Ő itt Kajla úr.

– Egy szobakutya – kuncogtam. Elismerem, ez nem volt szép, de még mindig a meglepettség beszélt belőlem.

– Ne legyél már olyan fafejű, mint apád! – sziszegte anyám, aki több, mint huszonöt évig hallgatta apámtól, hogy az igazi házikedvenc legalább 70 cm marmagasságú és az udvarban lakik, nem a kanapén. Apám kb. 5 éve meghalt, mikor ez a jelenet lejátszódott, és én is már másfél éve különköltöztem, miután eladtuk a kertesházat. Én a belvárosba igyekeztem, anyám egy külkerületi társasházban kötött ki. 26 éves voltam. Ez is szolgáljon mentségemre.

– Jó, hát olyan kutyát tartasz, amilyet akarsz – mondtam egyezkedés céljából, miközben anyám gügyögve az ölébe vette a kölyköt és a muttóujját harapdáltatta vele. Talán fél percig bírtam nézni ezt a túl érzelmes idillt.
– Na, és milyen fajta? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Keverék.

– Aha…

– Azok a legjobbak, mindenki azt mondja.

– Ki mond… – visszafogtam magam, elvégre anyám még csak ötvenkettő volt, beszélgessen csak kutyákról bárkivel. Bár szerintem inkább egy pasit kellett volna beszereznie, de mindegy, éljen társadalmi életet, az a lényeg. Elvégre apámmal a vége felé eléggé elszigetelődtek. – Mit is mondtál, hogy hívják?

– Kajla.

– Te nem szereted Kajlát.

– Nem erről, hanem arról a Kajláról beszélek, a 70-es évekből… – a kiskutya közben barátságosan lihegett rám. – Meg hát azért egy kicsit mintha újra vissza akarnál utazni… ezzel a névvel… Deee… De hát nem is mondtad, hogy lesz egy kutyád… Amúgy aranyos… különben…

Aztán másról beszélgettünk. Márta nénémről, a budapesti utcákról (amik a közelgő Y2K idején azért koszosabbak voltak), a világrengető újdonságokról, pl. a lassan mindenki számára elérhető internetről és az egyre apróbb mobilokról.

– Kajla! Integess szépen Borinak! – mondta anyám a mesélős hangján, mikor felvettem a cipőmet. És az ölében tartott kis szőrmók egyik lábát óvatosan meglengette felém az ujjaival.

Második (30+)

Ez a pöttöm fülesherceg 12 évig volt anyám liblingje. Minden ellenérzésem igazolódott ezalatt. A kutya lett a Persona No.1. Ha egy kis kirándulásról, egyszerű együttkávézásról, vidéki családlátogatásról, halottak napi temetőtúráról volt szó, mindig ki volt a szempont? A kis Mamlasz (így hívtam én, persze csakis magamban).
Rossz volt nézni, ahogy anyám egyre inkább „a kutyás hölggyé” válik. A legjobb karban lévő, szexi és értelmes középkorú özvegyből lassan érdektelen, idősödő kutyabolond lett. De még ekkor sem lett volna késő. Kajla pont abban az évben múlt ki, amikor anyám nyugdíjas lett.

– Annyira szeretett engem… – zokogott anyám a vállamon, amikor elaltattuk. – Soha senki nem szeretett így.

Az évek alatt hozzászoktam, hogy nem érdemes megjegyzést tenni. Például, hogy „nem az szeret legjobban, aki a legtöbbet nyalja a kezed”. Inkább én is sírtam vele egy kicsit. Mégiscsak pótolhatatlan veszteség érte őt.

– Lenne inkább neked gyereked! – ez volt a barikádja, a Minas Morgulja, amikor a második négylábút, a hófehér pemzlit megláttam a lakásában, és azt találtam mondani: „Mi az, csak nem beszereztél egy pamacsot?”

– Ha csak egyszer próbálkoznál!

– Anya! Ezt már megbeszéltük.
– Ha már nem lehet unokám, legyen valaki, aki szeret engem.

Nagyon elfacsarodtam. Egyrészt a szülőanyám ott és akkor végtelenül gonosz volt velem. Másrészt megéreztem, milyen kérlelhetetlenül magányos.

– Szólhattál volna. Honnan van?

– Az állomáson vettem. Az aluljáróban.

Uramég! Anyám egy – valószínűleg lopott – kutyát vett papírok nélkül, akárkitől. Hol van a józanság, kérdem én, amikor két ártatlan kölyökkutyaszem sokkal inkább beszippant, mint egy szupermasszív fekete lyuk.

Én Hófehérkének hívtam (megint csak magamban). Anyám Marcinak. Ez legalább szellemes név volt. De Marci valóban valami tenyésztelepről elcsent fajtiszta arisztokrata lehetett, mert eléggé betegesnek bizonyult. Sorozatos bélbántalmai pedig a véghetetlen gondoskodás szellemlényét keltették életre anyámban, aki éveken át kizárólag az ő beteges Marcijával foglalkozott érdemben. 10 év jutott nekik együtt.

Harmadik (mostanság)

Anya már 73 éves. Elfuvaroztam egy kutyatelepre, hogy válasszon egy utolsó társat magának. Molly – így hívják a pincsi-tacskó keveréket. Én magamban csak Gülüszeműnek nevezem, de pusztán kedvességből. Egyáltalán nem vagyok féltékeny rá.

Kérdeztem anyát, nem akarja-e a Kajla nevet. Elvégre valamiféle poszt-szocialista országimázs okból feltámasztották a figurát. De már nem egy gyerek-unoka pótlékra vágyott. Csakis egy kiskutyára.

Olykor mosolyogva nézem, hogy a szájából eteti ezt a kicsit sánta, rettenetesen sérült lelkű, szótlanul ragaszkodó apró rondaságot. Van valami megható bennük, így együtt, egymáson csüngve. Úgy tűnik, a kutyatárs harmadik inkarnációja olyasmit ad anyámnak, amit én talán sosem tudtam. Ezért aztán nem bánom, hogy anyám jobban szereti a kutyáját, mint engem.

Galériánkban pedig bemutatjuk neked Hacsikót, a világ leghűségesebb kutyáját!