Ilyen volt a válásom napja: fájt, de muszáj volt
Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.
Néztem a kezemet. A körmeimet a lány éppen szép, diszkrét gyöngyházszínűre festette. Mintha nem lenne jobb dolgom a válásom napjának reggelén, mint a manikűrösnél ülni. De már megvolt az időpontom, amikor megkaptam az idézést a tárgyalásra, és arra gondoltam, csak ezért nem fogom lemondani.
Még így is simán elértem a vonatot, amellyel hazautaztunk a szülővárosunkba, hogy ott váljunk el. A férjemmel kedélyesen végigbeszélgettük az utat. Szinte napra pontosan négy hónap telt el az elhatározásunk óta, hogy elválunk, nyolcévi együttlét, négy és fél év házasság után. Mesélt az új kapcsolatáról és arról, hogy hogyan jön ki a párja fiaival, én pedig munkahelyi ügyekről beszéltem. Higgadtnak éreztem magam, addigra már túl voltam a legnagyobb mélyponton és a fekete alagútban, amelybe a döntésünk után tehetetlenül és kétségbeesetten belecsúszni éreztem magam, már láttam a fényt.
A vidéki vasútállomáson az anyósom várt bennünket. A könnyeivel küszködve elmondta, mennyire sajnálja, hogy így alakult. Engem is hívott ebédre, de inkább ki-ki hazament a saját anyukájához. (Egyébként mindkettőjüket le kellett beszélni arról, hogy később a bíróság előtt várjanak bennünket vigasztaló brigádként.)
Tudod, milyen nehéz volt?
Három órakor volt jelenésünk a városi bíróságon. Ahogyan lépkedtem az épület felé, na, akkor már a torkomban dobogott a szívem. A kapu előtt találkoztunk a férjemmel. Mint két riadt kisgyerek, úgy néztünk össze, majd megkerestük azt az első emeleti tárgyalót, ahová mennünk kellett. Az ajtó mellett kifüggesztett napirendi pontok között felfedeztük a saját nevünket: aznap mi voltunk az ötödik váló pár. A folyosón csizmámat fekete lakkcipőre cseréltem, ami jól passzolt egyszerű, de univerzális, fekete pamutruhámhoz. Adjuk meg a módját, válni csak csinosan, szépen. A férjem a folyosón leült egy padra, ami megnyikordult, mintha… Röhögtünk.
Behívtak. A kis tárgyalóteremben egy szál bírónő képviselte a törvényt, mi pedig vele szemben, szorosan egymás mellé ültünk le. Kiszáradt a torkom, de igyekeztem érthetően, pontosan válaszolgatni a kérdésekre.
A kezemet néztem. Bárcsak megfogná a kezem a férjem, kívántam, úgy könnyebb lenne. És a férjem megfogta a kezem. Ezt is végigcsináljuk szépen együtt, mint annyi minden mást. Erre gondoltam, nem pedig arra, hogy felperesként és alperesként vagyunk jelen egy bírósági tárgyaláson.
Mindenben megegyeztünk, nem volt vita, formaság csupán az egész. A végén a bírónő megkért bennünket, hogy álljunk fel az ítélethirdetésre. Kimondta: a házasságot felbontja. A volt férjemmel egymás nyakába borultunk. Így álltunk néhány másodpercig. „Biztos, hogy el kellett választani magukat? – kérdezte a bírónő. – Nem hamarkodtuk ezt el egy kicsit?” Igen, igen, bólogattunk könnyes szemmel, el kellett választani. Nem, nem hamarkodtuk el, intettük a fejünkkel.
Valahogy kikecmeregtünk a tárgyalóból. Ismét összeölelkeztünk, a könnyeinken át mosolyogtunk. „Mindig szeretni foglak” – mondtam patetikusan, ő pedig: „Tudod, milyen nehéz volt elválni tőled?”
Felesek be és ki
Csizma vissza, kabát fel, újra ki a latyakos kora tavaszba, immár mint elvált házasfelek. Az első utunk a bankba vezetett, ahol a volt férjem a jelenlétemben átutalta nekem azt az összeget, amelynek fejében övé lett a részem a közös házunkból.
A második utunk a vasútállomás melletti kocsmába vitt, mégpedig abba, amelynek falra festett szlogenjén – Lögd ide a sört!, g-vel – már évek óta vihorásztunk, és ahová mindig is el akartunk menni. Most eljött az idő. Bedobtunk egy-két felest, és beszélgettünk: az mindig is nagyon jól ment. A kezemet néztem, a jobb kezem gyűrűsujját, már egy ideje nem viseltem rajta az arany karikagyűrűt, amelynek olyan finom súlya volt, és amely még most is megvan, bár fogalmam sincs, mit tegyek vele. Nem hiszem, hogy valaha más ékszert csináltatok belőle, sőt, lehet, hogy soha többé nem veszem majd elő, mégis megtartom. (A volt férjem már beolvasztatta az övét.)
Már az utolsó előtti vonattal haza akartunk indulni, de pár perccel lekéstük. Kénytelenek voltunk visszamenni még egy kicsit a kocsmába, és várni egy órát az utolsó, esti vonatig. A vonatút jól indult, de aztán kellemetlen témák is szóba kerültek: a közös barátaink biztosan az én pártomat fogják, tőle pedig elfordulnak, és erről én is tehetek – szegezte nekem vádjait a volt férjem, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Közben egy felsővezeték-szakadásnak köszönhetően a vonatunk a sötét semmi közepén vesztegelt hosszan, ablakot nem lehetett nyitni, a fejem pedig kezdett megfájdulni, és nem volt nálam gyógyszer. Veszekedtünk és sírtam – mennyire ismerős forgatókönyv. Mire Budapesten lekecmeregtünk a vonatról, annyira rosszul lettem, hogy kénytelen voltam belehányni egy kukába a Nyugati pályaudvaron. Így ért véget a házasságom szerda este fél tizenegykor. A volt férjem szerint szimbolikusan.
Egy év elmúlt
Később a volt férjem felhívott, hogy talán kicsit erős volt, amit a barátokkal kapcsolatban mondott, és megegyeztünk, hogy később majd még beszélgetünk erről. Így is lett. Azóta is gyakran beszélünk, igényünk van arra, hogy tudjuk, mi van a másikkal. Egy év telt el. Személyében különleges új kategória született életem fontos szereplőinek a sorában. A párom? Már nem. A barátom? Igen is, meg nem is. Egy ex a múltból? Annál azért több. A volt férjem? Igen, ezt a kifejezést találta ki rá a rendszer, de ez nem teljesen fedi azt, amit ő jelent nekem. Lehet, hogy nincs rá szó, de nem baj.
Úgy érzem, bizonyos értelemben tényleg mindig szeretni fogom. Még mindig fáj, hogy elváltunk, ez egy hegesedve gyógyuló seb. Mégis el kellett válnunk – hogy miért, az egy másik történet –, és büszke vagyok magunkra, hogy meg mertük tenni.