Akkoriban, a hatvanas évek elején – még a 64-es tokiói olimpia előtt – a kimonó általános női viselet volt Japánban. Minden nőnek volt napi hordásra és ünnepre való összeállítása is, de évszakok szerint is más-más kimonóban jártak.

Fiatal felnőttként éltem át újra azt az örömet, amit kisgyermekkoromban szerzett a kimonó látványa. Kiotóban, egy kimonóselymeket árusító boltban gyönyörködtem a finom színű, aszimmetrikus mintájú kelmékben, miközben az elárusító-tulajdonos idős hölggyel a selyemfestésről, a minták eredetéről beszélgettünk. A hölgy elmondta, hogy a hetvenes évektől egyre kevesebben veszik a kimonóselymet, bár a legdrágább, minőségi selymekre az idős korosztály változatlanul vevő. A tendencia láttán azt gondolhatta volna az ember, hogy szépen lassan eltűnik a kimonókultúra Japánban, de nem ez történt. A drasztikus keresletcsökkenés időleges volt, és inkább az életforma átalakulásából következett. Megszűnt a hétköznapi kimonóviselés, és az esküvők, temetések, nagyobb buddhista vagy sintoista ünnepek alkalmára korlátozódott. Ebbe belejátszott az a tény is, hogy a kimonót nehéz egyedül felvenni, mindig kell hozzá segítség. Régen általában az anya segített a lányának a kimonó hosszának bemérésében, az öv (obi) felhelyezésében. A lány aztán férjhez ment, a férj családjához költözött, az anya szerepét az anyós vette át, és ha nem volt megelégedve a menyével, az obi megszorításával rendszabályozta.

Házasság, közvetítővel
Az évezredfordulóra újra népszerű lett a kimonó – Tokió utcáin időről időre fiatal lányokat is lehet kimonóban vagy egyszerűbb variánsában, jukatában látni. Természetesen nem munkába, hanem ünnepre veszik fel, de még ehhez is az kellett, hogy a kereskedelemben megjelenjenek az egyszerűsített kimonók kevésbé bonyolult tartozékaikkal, előre formára alakított, ügyesen beakasztható obijukkal.
A nők élete rendkívül sokat változott Japánban, az életmód, a viselkedés és a társadalmi szerepek tekintetében egyaránt. Ahhoz, hogy az átalakulás mélységét érzékeljük, érdemes feleleveníteni, hogyan is éltek a japán nők, mi volt a feladatuk, hogyan találtak párt maguknak.
Ötven évvel ezelőtt a japán nők csak addig vállalhattak munkát, míg férjhez nem mentek vagy anyává nem lettek. Attól kezdve a család összetartása, a gyermekek felnevelése lett a feladatuk. A gyerekek iskoláztatásának befejeződésével aztán, ha kívánták, újra munkába állhattak – többnyire részmunkaidőben. A házasság gazdasági vállalkozás volt, melyben a férfinak jutott a pénzkeresés feladata, a nőnek pedig a gyereknevelés és a ház körüli munka. Éppen ezért nem volt mindegy, ki lesz a férj. Kiválasztásában az egész család részt vett.
„Szüleim a rokonsággal egyetértésben házasságközvetítőt hívtak, és megbeszélték, hogy kit akarnak férjjelöltnek látni – mesélte barátnőm. – Nem volt más választásom, a húgaim is szerettek volna férjhez menni, és amíg én nem keltem el, nekik is maradniuk kellett. Több férfival is találkoztam, de nagyon nem tetszettek. Végül azt választottam, aki a legkevésbé volt ellenszenves.”
A házasságközvetítőnek az ideális férj kiválasztásához a családok vagyoni helyzetét, a jelöltek iskolai végzettségét és persze a külső paramétereket is meg kellett adni. Szempont volt például, hogy a nő nem lehet iskolázottabb vagy idősebb, és ne legyen magasabb beosztásban (ne keressen többet), mint a férfi. A kiszemeltek azután találkoztak a közvetítő jelenlétében, és ha nem tetszettek egymásnak, akkor tovább lehetett keresni. „Nem ijesztő így választani társat egy életre?” – tudakoltam a barátnőmtől, de ő azt mondta: „Ha ijesztő is, ad egyfajta biztonságot és főleg társadalmi elfogadottságot. Az esetek jelentős részében a kölcsönös szeretet, néha még a szerelem is kialakul.”

Árva a ház
A házasságok a gyerekek kirepüléséig többnyire nagyobb gond nélkül működtek, ki-ki végezte feladatát, az apa dolgozni járt és csak késő este, esetleg éjjel ért haza, az anya a gyerekneveléssel volt elfoglalva, szabad idejében pedig helyi önkéntes munkát vállalt. Japánban a válások száma alacsony volt, s ha mégis bekövetkezett, akkor arra az időre esett, amikor a gyerekek befejezték tanulmányaikat, és elkerültek otthonról, az apa pedig nyugdíjas lett. Ettől kezdve ugyanis a két szülő – akik addig szinte soha nem töltöttek hosszabb időt magukban – évekre egymás mellé kényszerült, és ez rengeteg konfliktust szült. A válások csekély számát az is magyarázta, hogy a nők anyagilag függtek férjüktől, és válás esetén nem volt megélhetésük.
Mára ez a helyzet megváltozott, válás után járhat feleségtartás, és így nem kell a létbizonytalanságon aggódni. Meg is ugrott a válások száma, hiszen sokkal több a dolgozó nő, aki önellátó és nem szorul a férjére. Jelentős a médián keresztül beáramló nyugati példa hatása is. Az amerikai mozifilmek azt sugallják: a nő egyedül is lehet sikeres, megvalósíthatja önmagát. A japán társadalom ma jobban számít a női munkaerőre, mint korábban, mert a nők időszakos szerződéssel, alacsony bérért alkalmazhatók és könnyebb megválni tőlük. Azt is szeretik a vállalatok, hogy ma már nem 24-25 éves korukban mennek férjhez a lányok és válnak meg munkahelyüktől, mint korábban, hanem ez az idő jelentősen kitolódott. A mai 24-25 éves fiatal lányok nem szívesen foglalkoznak a házasság gondolatával, vagy ha mégis, akkor szeretnének szerelemből férjhez menni, és az időpontot 31-32 éves korukra tolnák ki.

Szerelem vagy józan megfontolás
„Egész nap dolgozom. A munkahelyemen nincs olyan, aki csak egy kicsit is tetszene. Egyszerűen nincs hol ismerkedni – mondja Keiko, egy utazási irodánál dolgozó harmincas ismerősöm. – Ideje volna találkoznom valakivel, de nincs hol és nincs mikor.”
Panaszkodott, hogy bár a ren’ai kekkon, a szerelmi házasság volna az ideális, kénytelen miai kekkonnal, vagyis közvetített házassággal próbálkozni. Albérletben lakik Tokió külvárosában, ahonnan másfél óra alatt ér be a munkahelyére. Este csak akkor jöhet el az irodából, ha a főnöke már hazament. Sokszor túlóráznak vagy csapatépítő beszélgetésre ülnek be együtt a közeli kiskocsmába. Ide nem lehet nem menni a csoporttal. „Ez tulajdonképpen jó ismerkedési, barátkozási lehetőség volna – mondja nevetve –, de nincs alkalmas célszemély.”
Ismerősöm, amikor nem az irodában dolgozik, külföldre visz csoportokat. Azt mondja, az utasokkal nem szabad ismerkednie, de hozzá hasonló korú fiúk nem is igen vesznek részt ilyen társasutakon. Tudakolom, nálunk Magyarországon vagy máshol Európában nem találkozott-e szimpatikus fiúval, mire azt mondja, külföldi fiút a szülei nem látnának szívesen. Így minden ellenszenve dacára, mégis miai kekkonnal próbálkoznak. Már egy éve, amikor nincs éppen úton, közvetítőhöz jár. Rekordja a havi huszonöt találkozó. Az alkalomra kiöltözik, sokszor új ruhát is vesz magának. Ha talál valakit és férjhez megy, nem hagyja abba azonnal a munkát, mert gyereket csak 36-37 évesen szeretne.
Keiko a mai fiatalok egy csoportját testesíti meg. Önállóan él, dolgozik. Férjhez szeretne menni, és ennek érdekében lépéseket is tesz. Mindössze később, mint régebbi társai. Többen azonban eleve elutasítják az önállóságot, és el se költöznek otthonról az iskola (szakiskola, főiskola, egyetem) elvégzése után. Így ha elhelyezkednek, fizetésüket magukra költhetik, otthon meg élvezik, hogy kiszolgálják őket, mint iskolás korukban. Ebből a korosztályból sokan utaznak divatos helyekre Ázsián belül és Európában, és ők adják a világhírű olasz és francia divatmárkák legjobb vásárlóközönségét.

Japán – kezdőknek
A „szülők nyakán lógás” nem csak a lányokra jellemző, a fiúk is ezt teszik. A szülők meg csak panaszkodnak, hogy még most sem akar megnősülni a „gyerek”. A házasságkötés lett az önálló életkezdés feltétele, és ennek új nyelvi megnyilvánulási formái vannak. Elterjedt a kon-kacu kifejezés, mely a házastárskereső tevékenységet jelenti, és egy korábban divatos (és most is használatos) kifejezés, a sú-kacu képzési mintáját követi. A fiatalok Japánban az egyetem utolsó évében (majd mindenki végez valamilyen egyetemet, főiskolát) munkahelyi tájékoztatókat hallgatnak meg, állásinterjúkra járnak. Ezt nevezik japánul súsoku kacudónak, „elhelyezkedési tevékenységnek”. Mivel a japánok nagyon szeretnek mindent kicsinyíteni (lásd miniatürizálás) vagy rövidíteni, ezt a négy kandzsiból (kínai írásjegyből) álló kifejezést – súsoku kacudó – is fele méretűre rövidítve, sú-kacu formában használják. A kon-kacu a kekkon „házasság” és kacudó „tevékenység” szó rövidítéséből alakult ki, és minden olyan cselekedetet jelöl, mely a házastárs megszerzésére irányul. A nyelvi jelek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy kedves szülők, fel a fejjel, a „gyerek”, ha később is, mint régen, de készül az ismerkedésre, a házasságra.

Összeér két kultúra
Magyarországon élő japán kolléganőm mesélte a minap, hogy vasárnapi ebéden vendégül látta egy Japánból idelátogató ismerősét. Az asztalnál ott ült a család, kiegészülve kolléganőm lányának barátjával. A vendéget igencsak meglepte, hogy a fiatalok viszonyáról nyíltan esik szó, és hogy a fiú rendszeresen jár fel hozzájuk, gyakran étkezik a családdal. „Japánban ez elképzelhetetlen lenne – mesélte kolléganőm. – A fiatalok a családnak csak akkor mutatják be társukat, mikor már biztos, hogy összeházasodnak. Addig a szülők nem sokat tudnak a kapcsolatokról. Mivel a fiatalok általában otthon laknak, ha találkozni akarnak, inkább vendéglőbe mennek, esetleg hotelbe.”
Amikor aztán hosszas kereséssel, vagy más módon, de megtalálják a megfelelő társat, kezdődik az esküvő megszervezése. Ez az esemény híven mutatja a mai Japánban egyszerre érvényesülő hagyományt és a legújabb trendek átvételét. A fiatal pár ugyanis (főleg ha van rá pénze) először sintó szertartás szerint esküszik pompás esküvői kimonóban, majd később átöltöznek nyugati stílusú esküvői ruhába, és a sokemeletes esküvői tortát már ebben az öltözetben vágják fel. A szertartások elmaradhatatlan része a fényképezés: legyen megörökítve az ősi hagyományokat őrző, kimonós menyasszony csakúgy, mint a menyasszonyi csokrot kezében tartó, hosszú fehér esküvői ruhában mosolygó ifjú asszony.

Szöveg: Dr. Székács Anna, fotó: profimedia.hu, red dot. Ez a cikk a 2009. évi októberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.