A cikk az ÉVA magazin egy korábbi lapszámában jelent meg „Férjem a kölyök" címmel.

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Marci huszonöt éves volt, amikor összejöttünk, de komoly, diplomás embert nyomokban sem tartalmazott. Sokkal inkább kajla kamasz volt, de nagyon tudott szeretni. Nekem pedig ez borzasztóan bejött.

Nagyon másképp indultunk az életben. Marci egy budai társasház nyugalmából, pszichológus papa és zongoraművész mama mellől, egy szem gyerekként. Elit gimnázium, aztán a legjobb pesti egyetem, közgazdasági és jogi diploma, könnyedén, hiszen Marcinak vágott az esze, mint a borotva. Én a kőbányai panel tizedik emeletén, az érettségire készülő húgommal közös szobánkban elképzelni sem tudtam, hogy létezik másfajta élet, mint amit mi élünk. Apám világéletében a vasútnál dolgozott. A menetrend nálunk otthon is érvényes volt, anyunak mindennap pontban ötkor meg kellett érkeznie a hivatalból. Hétkor volt csatlakozás a vacsorához – aki lekéste, az éhesen feküdt le. Imádom a szüleimet, de már elég korán eldöntöttem: én biztosan nem fogok így élni.

Boldog és szerelmes

Harmadéves voltam az orvosin, amikor egy barátnőmmel elvetődtünk abba a koleszos buliba. Marci elképesztően szép keze volt az első, amit észrevettem aznap este. Összevigyorogtunk, és szinte el sem hittem, hogy ennek a gyönyörű srácnak én tetszem, sőt, ugyanúgy le van nyűgözve tőlem, mint ahogy én tőle. Hónapokig a föld fölött lebegtem. Marci iszonyúan imponált nekem. Ha olyan kedve volt, bulik után, éjszaka hazafelé sétáltunkban találomra bevágódott egy-egy kapu elé, és sorra végignyomkodta az összes kapucsengőt. Kivárta, hogy hosszan csilingeljenek a hívók a sötét lakásokban, álmos hangok érdeklődjenek barátságtalanul, ki és miért akar bejutni a házba az éjszaka kellős közepén. Marci ilyenkor kedvesen bemutatkozott, majd közölte az elképedt lakókkal, hogy imádja a mellette álló nőt – engem –, és további jó éjszakát kívánt. Mi pedig vihogva elhúztunk. A huszonnegyedik születésnapomra a barátaival leszedték nekem a Szép utca és a Melinda utca tábláját. Én pedig boldog voltam és nagyon szerelmes.

A barátnőim egyrészt sárgultak az irigységtől, másrészt folyamatosan azt mondogatták, hogy Marci komplett őrült. És hogy nagyon rá fogok faragni, ha egy ilyen srácra bízom az életemet, mert szemmel láthatóan a magáéval sem tud mit kezdeni. Tudtam, hogy van igazság abban, amit a lányok mondanak, de úgy éreztem, hogy ha majd eljön az ideje, Marci igenis képes lesz felelősen gondolkodni. Csak hát eddig nem tanulta meg, hogyan kell. Úgy nőtt fel, hogy megszokta: semmire nincs gondja, mert a dolgok előbb-utóbb úgyis megnyugtatóan elrendeződnek. Elég, ha ő csak arra koncentrál, amit szeret, ami érdekli. Mindig csodáltam ezért a lazaságért. Amikor a legnagyobb hazai távközlési cég felvette pénzügyi jogásznak, azt hittem, véget ér a könnyed időszak. De tévedtem.

Templomi rock

Akkor már együtt éltünk a kis belvárosi albérletben, ahol az én kedvesem esténként hangosan röhögött a tévé előtt valamelyik idióta sitcom-sorozat aktuális poénján, majd lebonyolított egy középsúlyos tárgyalást telefonon – persze úgy, hogy végül elégedetten dobhatta az ágyra a mobilt. Aztán elcsente az enyémet, átállította a nyelvet görögre vagy héberre, vagy épp átprogramozta az ébresztőt egy órával későbbre – egy jó reggeli összebújás kedvéért. Amikor a vizsgáimra készültem és éjszakánként piros szemmel gubbasztottam a jegyzetek fölött, kettesével tolva az energiaitalt, Marci nem győzte mondogatni, hogy tegyem be a párnám alá a paksamétát és hagyjam a fenébe a tanulást, reggelre úgyis bemegy a fejembe az egész. Ilyenkor borzalmasan kiborultam, hisztiztem, csapkodtam – aztán másnap, a sikeres vizsga után próbáltam békülni. Ami Marcival sosem volt egyszerű. Mint egy gyerek, annyira tud duzzogni még most is.

Rezidens orvos voltam, amikor kitűztük az esküvőnk időpontját. Az én szüleimnek mindegy volt, hogyan megyek férjhez, Marci szülei viszont szerettek volna templomi esküvőt is. A kedvesem őszintén csodálkozott felmenői óhaján – nem voltak vallásos család –, és közölte: csak akkor teljesítjük a kívánságukat, ha az a templomi szertartás olyan lesz, amilyennek ő szeretné. Nekem is leesett az állam, amikor előállt az ötletével. De olyan kaján vigyorral és olyan őszinte lelkesedéssel adta elő, hogy eszembe sem jutott nemet mondani az elképzelésre, miszerint lehet templom meg pap meg bármi, ha az AC/DC Thunderstruck című számára vonulok az oltár elé.

A családot persze nem avattuk be semmibe. Szegény anyukám ült az első sorban a nagyszüleimmel, csőre töltött zsebkendővel a kezében. Amit le is ejtett azonnal, amikor megszólalt a zene és mi apuval karonfogva betáncoltunk a színre. Apámat sem láttam addig soha olyan jókedvűnek. És amikor jelképesen átadott az oltár előtt a vigyorgó Marcinak, még a fülembe súgott valamit, amit egy életre megjegyeztem.

Sörözés a parkban

Azóta eltelt néhány év, én a János Kórházban dolgozom, Marci pedig egyre feljebb jutott a vállalati ranglétrán, beosztottból először osztályvezető, aztán főosztályvezető lett. Soha nem értettem, hogyan tudja a munkáját a lehető legkomolyabban végezni, miközben otthon olyan, amilyen.

Szeretett főzni és vacsorával várni az olajban úszó konyha közepén. A ruhái szanaszét hevertek a lakás különböző pontjain, ott, ahol épp levette őket – és tudta, hogy reggel csak be kell majd nyúlnia a fiókba a tiszta holmiért. Fogalma sem volt róla, hogy a tusfürdő és a borotvahab nem a fürdőszobában terem, és ha el kellett utaznia pár napra, evidens volt, hogy a kis bőröndöt én pakolom össze, mert csak akkor kerül bele minden, ami kell. Ő simán elment volna váltás zokni nélkül.

Amikor a lányunk született, Marci sírva szorongatta a kezemet a kórház folyosóján, de közben otthon felejtette a szüléshez összekészített sporttáskát az összes motyómmal. Később elvitte sétálni a gyereket, azzal a felkiáltással, hogy pihenjek egy kicsit. Csakhogy a parkban találkozott egy haverjával, leültek egy padra dumálni, sörözni, miközben a lányunk, Blanka békésen aludt a babakocsiban. Órák teltek el, Marci nem vette észre, hogy rájuk esteledett. Én, amikor rájöttem, hogy Marci telefonja reménytelenül csörög a lakásban, kétségbeesve felhívtam az összes létező kórházat, a mentőket és a rendőrséget. Döbbenten meredt a kisírt szememre, amikor végül beléptek a lakásba.

A fiunk születésekor már óvatosabb voltam, magam vittem a szülésre a cuccomat és előre szóltam az orvosomnak, hogy adjanak majd nyugtatót a férjemnek. Arra viszont nem számítottam, hogy apuka úgy fog majd örülni a kicsi Ádámnak, hogy hangos „Fiam született!” felkiáltással felugrik a levegőbe, de elméri az érkezés ívét, és fékezés nélkül, fejjel érkezik a szülőszoba nyitott ajtajába. De legalább egyszerre engedtek ki minket a kórházból.

Nevesd már el magad!

A gyerekek nőnek, én visszamentem dolgozni, hetente kétszer ügyelek a kórházban. A többi napon én megyek a gyerekekért az óvodába és az iskolába, és ilyenkor biztos lehetek benne, hogy a saját ruhájukban jönnek haza. Megtanultam pár dolgot. Ha ügyeletes vagyok, óránként hazatelefonálok, hogy Marci ne felejtse a fürdőkádban Blankát, mint a múltkor, amikor Bajnokok Ligája meccs volt a tévében. Ezredszer is elmondom, hogy a ropi nem vacsora, ahogy a tejszelet sem.

Néha becsúsznak azért még malőrök. Tavaly Blankának ruhát vettünk a művészi tornára a sportboltban, és Marci ott, a bolt közepén lekapott egy gördeszkát a polcról és bemutatót rögtönzött a gyerekeknek. A csúszós padlón olyan jól sikerült a mutatvány, hogy a drága férjem lebontott egy egész sor labdát és teniszfelszerelést, majd sikeresen landolt az egyik pénztár előtti köbméteres kosárban. Tiszta szerencse, hogy orvos vagyok, legalább a kulcscsonttörés pontos diagnózisával tudtam kihívni a mentőket. Marci pedig csak nézett rám és annyit mondott, hogy: „Na, nevesd már el magad!” Nem sikerült. Akkor sem tudtam szívből kacagni, amikor szülinapi zsúrra vitte Blankát, leparkolta a gyereket, majd beült egy kávézóba meccset nézni, amíg a lány bulizik. Én éppen ügyeltem. Este kilenckor csörgött a telefonom, a szülinapos kislány anyukája hívott. Nincs gond, semmi baj Blankával, örülnek, hogy itt van, csak elég késő van, kezd a gyerek fáradni… Marci lazán ottfelejtette a lányát a zsúron.

Néha, amikor kiborít, elgondolkodom rajta, hogy milyen lenne az életem egy másféle férfival. Aztán belenézek Marci nevetős zöld szemébe. Nyári estéken, amikor a gyerekek a nagyszülőknél vannak, néha kimegyünk a közeli játszótérre, viszünk egy üveg italt és órákig versenyt hintázunk. Szeretem az életemet ilyennek, amilyen. És nincs nap, hogy ne jutna eszembe édesapám mondata, amit a fülembe súgott ott, az oltár előtt: „Lehet, kislányom, hogy nem lesz nyugodt életed ezzel a fiúval, de hogy unalmas sem, az biztos!”

Galériánkban mutatjuk a 6 legfontosabb dolgot a férfiak számára együttlét közben!