Most nem azokról a tutyimutyi vezetőkről lesz szó, akik fél óra alatt vesznek be egy kisebb kanyart, hanem azokról, akik titkon szentül hiszik magukról, hogy egy rally pilóta veszett el bennük, ezért a velük eltöltött utazások rendre egy rémálomnak tűnnek.

Nálunk mindenki jól vezet a családban. Beleértve a nőket is, és ezzel együtt szerintem én is. A „jólt” úgy értsétek, hogy dinamikusan, magabiztosan, biztonságosan. Miután megismertem a férjemet, és először ültem vele egy kocsiba, - úgy, hogy ő vezetett, - egész úton magamban méricskéltem a vezetési technikáját. A végére megállapítottam, hogy oké, rendben lesz a pasi.

Azóta már jó néhány év eltelt, és lassacskán azt kezdtem el észrevenni magamon, hogy sokkal óvatosabban vezetek. Nem lassabban, vagy félénkebben, csak átgondoltabban; és nem taposom ki az autó szemét az autópályán hazafelé, mint régebben. Nagyapám többször használta rám annak idején a „szélvész kisasszony” kifejezést, amit én korábban sem tartottam helyénvalónak, hiszen a kis öreg tempója már autóval is inkább egy teknősbékáéra hajaz úgy bő tíz éve, így nem túl releváns az összehasonlítási alapja. De ne kanyarodjunk el ebbe az irányba!

Mindamellett, hogy a férfiak tényleg jól vezetnek nálunk, van egy borzasztó rossz szokásuk: az OKÍTÁS. Így hívom, tök egyszerűen, mert ennél leíróbb nem tudok lenni a folyamatot illetően. Mondom is miről van szó: tegyük fel, hogy a forgalomban egy másik férfi, - ki más, nők ilyet általában nem csinálnak, - elkezd rossz helyen előzni. Vagy durván rád húzza a kormányt, esetleg a seggedbe jön, netalán direkt fékezget előtted, csak ezért, hogy megmutassa, hogy „ő a jani”. A spontán versenyzőkről nem is beszélve!

Reakció? ÜLDÖZŐBE VESSZÜK.

Na hölgyeim, ki vele, kinek van már hasonló élménye?! Hát nekem van. Sajnos nem is egy. Az elborult férfi agyvízzel sajnos ilyen esetekben lehetetlen mit kezdeni, így ha teljesen érthető módon nem kívánsz részt venni a „HÜLYE” móresre tanításában, csak az az opció maradt neked, hogy fennhangon kinyilatkoztatod: „állj meg, én kiszállok!”

Az én imádnivaló anyám már jó néhányszor átélte ezt a pillanatot, amit persze később hosszas vita és az álláspontok mély ütköztetése követett. Ezeken a kis traccspartikon látszólag anyám kerekedett felül, mert mindig minden ígéretet megkapott arra, hogy többet nem lesz ilyen, legalábbis a „csak akkor csinálok ilyet ezentúl, ha egyedül vagyok az autóban” reményt keltő mondatot kapta mentegetőzésképpen.

Igaz, ami igaz, az elmúlt években mérséklődni látszik a tendencia. Én még viccesen a férjemnek is meséltem ezekről a rögtönzött okító jellegű üldözésekről, amiket otthon tapasztaltam, amire ő persze bőszen bólogatott, hogy

„ő nem, ő soha nem szokott ilyet csinálni”.

Aztán egy nap valaki a többi forgalomban résztvevőt veszélyeztetve kezdett előzésbe egy felüljárón. Pechére. Mert mi mit csináltunk? Na mit? Amikor elmúlt a veszély: üldözőbe vettük! Néztem a férjemet kigúvadt és vérben forgó szemekkel, miközben azt kiabáltam: „most azonnal fejezzük be!”. Működött. Meg az utána tartott litániám is hatásosnak bizonyult arról, hogy „ugye pont ezt meséltem neked a múltkor?”. Becsületére váljék, azóta nem üldöztünk. Együtt legalábbis biztos nem. De ennek ellenére minden alkalommal, amikor hosszabb útra megyünk autóval és nem én vezetek, megszólal bennem a kisangyal: „nem kéne ilyen gyorsan”, „nem belátható a kanyar”. (Néha az angyal hangoskodik is.) Ha útközben ennek hatására felüti fejét köztünk a vita, akkor is szépen lecsillapodunk. Mert mindketten tudjuk, hogy nincs fontosabb az egyetértésnél; az utazás szempontjából pedig a biztonságnál.

De én azért elkezdtem agyalni a dolgon, hogy miért lehet az, hogy 10 éve még nem „paráztam” annyira mint most, és hogy miért váltam ennyivel megfontoltabbá, nagyobb biztonságot keresővé. Erre jutottam:

# benőtt a fejem lágya, felnőtt nő lettem, és tudom, hogy az egészségnél, az életnél nincs előrevalóbb dolog;

# azt szeretném, ha a gyerekünk mindig biztonságban lenne mellettünk, vagyis bekapcsolt az anyatigris üzemmód;

# az előrehaladt korommal párhuzamosan a tériszony mellé kellemes gyomor felkavarodást is kaptam ajándékba, - ha nem bal egyben utazom;

# magamban és a saját döntéseimben bízom a legjobban, - ez van, így alakult;

# átérzem az üzenetét az „őt is hazavárták” tábláknak, és minden alkalommal eszembe jut, amikor csak látok egyet, hogy mennyire jó most az életem, a közös életünk.

Nos, ezek az okok. Az okok, amiért nem szeretjük, ha nem mi vezetünk, ha nem a mi kezünkben van az irányítás; ezek azok a belső érzések, ami miatt beleszólunk a vezetésbe, vagy egész úton „majrézunk”, vagy csak szorítjuk a „majrévasat”. Uraim! Mi ezért csináljuk. Nem a versenyszellemet, a rallyt, vagy a sebességet ítéljük el, és nem is csak szimplán beszarik vagyunk; hanem vágyunk a biztonságra.

Kérlek, adjátok meg ezt nekünk az utakon is! Ígérem, akkor a legtöbben egész úton csendben leszünk! ;)