Mert tündérmeseként indult. Szenvedély, elsöprő szerelem, egymásba forrás, eszement boldogság. Aztán szép lassan kedves hétköznapi kapcsolat lett belőle: gyerekek, munka, építkezés, lebontás, eladás, vétel, veszekedés, kibékülés. Sok nevetés, néha hallgatás vagy sírdogálás. De melegség. Szeretet. Mind a ketten tele voltunk érzelmekkel, és így egyengettük ki a házasságokban kötelező érvénnyel érkező hullámvölgyeket hosszú-hosszú éveken át.

Mostanában elgondolkozom rajta, mikor kezdődött, amikor elindultunk azon az úton, melynek a végén ott állt az a szó. A szó, amire tényleg soha nem számítottam, és amit többé nem egyenlíthettünk ki.

A lezárás felé

A gyerekek tizenöt körül lehettek, amikor egyszer csak észbe kaptam, hogy már nem nevetünk annyit. A sok munka és a ház körüli gondok gondterhelt ráncokat rajzoltak a képünkre. Ritkultak a közös családi vacsorák, mindenkinek megvolt a maga privát dolga. Akkor valahogy még nem akadtam le ezen a gondolaton néhány percnél tovább. Ilyen az élet, nem? Attól még szerető család vagyunk, esténként beszélgetünk, eljárunk nyaralni, megsimogatjuk a gyerekek fejét, fogjuk egymás kezét, ha sétálunk az utcán.

Az egyik kollégám ugyanígy fogta a férje kezét, aztán két héttel később bejelentették, hogy elválnak. Gyorsan elhessegettem a fejemből ezeket a gondolatokat. Mi mások vagyunk. Velünk nem fordulhat elő. Ma már tudom, mindenki ezt hiszi…

A helyzet tovább romlott. Néhány év múlva már azt találtam természetesnek, hogy alig szólunk egymáshoz. A „milyen volt a napod” kötelező kérdése és a kurta válasz után mindenki ment a dolgára: én a kertbe, ő a számítógép elé. Esténként a mobilunkat nyomogattuk az ágyban, legfeljebb azt beszéltük meg, ami a hírekben állt.

Akkor már határozottan éreztem, hogy nem stimmel valami. Nagyon nem. De hiszen mi nem ilyen házaspár vagyunk. Büszkék voltunk arra, mennyit nevetünk… hány éve is? Atyaisten. Leszoktunk róla, éppen úgy, ahogy a gyerekek is abbahagyták a viháncolást, a tanácskérést, nem kértek többé a boltból a nyalókát. Minden egyszer csak… abbamaradt. És nem kérdezett rá egyikünk sem.

Szóval végül odamentem a férjemhez 21 év után. Nagyon szomorú voltam, szerettem volna megkapni tőle azt az érzelmi támogatást, amit annyi éven át gond nélkül nyújtott. És akkor megtörtént.

A végjáték

– Szeretsz még? – kérdeztem tőle könnybe lábadt szemmel, miközben híreket lapozgatott a kihűlt hitvesi ágyban. Csodálkozva nézett rám. Nagyon rég nem beszéltünk már ilyesmiről, a kérdés felkészületlenül érte. Hosszan, tanácstalanul nézett rám, majd vissza a telefonra, majd ismét rám.

– Megszoktalak – válaszolta egyszerűen és őszintén. A tekintetet egykedvű volt. Bennem pedig végleg összetört valami.

A szerető férjemet felszippantották az évek, és még csak azt sem vettem észre, mikor, hol. Az az ember, aki ilyen választ adott nekem, nyomokban sem emlékeztetett még az öt évvel ezelőtti férfira sem. A férjemet kicserélte valaki. Egy fásult, unott, befelé forduló öregemberre cserélte, aki már nem tud kapcsolódni a mellette élőhöz, és nem is akar.

Néhány hónap múlva felvetettem, hogy váljunk el. Legalább az megviselte egy kicsit, bár az anyagi osztozkodás jobban érdekelte a beszélgetéseknél. Felmerült bennem, hogy van valakije, de tévedtem. Tényleg kihűlt belül. Egy időre egy barátjához költözött, aztán kivett egy kis albérletet, a ház eladása után pedig vásárolt egy lakást. Azóta is ott él egyedül, a gyerekeim szerint jól van, bár nagyon sokat dolgozik. Talán túl sokat.

Ez lett a tündérmeséből. Megszoktalak. Vajon mindenki így jár, csak nem mindenki vállal egy válást?

Van, aki jól jár a válásával! Galériánkból kiderül, mely sztároknak jött be az élet egyedülállóként!