Még most is élesen előttem van, milyen érzés volt „kiszabadulni”, eljárkálni, ismerkedni. Túl voltam a váláson, nyolc évet húztunk le együtt a férjemmel. Belefáradtunk, belefásultunk mindketten, menthetetlenül.

Tele voltam tervekkel, elképzeltem, majd mi mindenhez fogok kezdeni az új életemmel, a nagy szabadságommal, ha magamra maradok. Pontosabban a gyerekekkel, magunk maradunk. De miután kimondták a válást - őszintén szólva - a végtelen ürességen túl nem sok minden egyebet éreztem eleinte. Nem, azt egyáltalán nem bántam, hogy szétmentünk. Sőt. Csak egyszerűen nem tudtam magammal mihez kezdeni, ahogy a gyerekekkel már nem volt semmi teendőm.

Szerencsére a legutolsó opció volt a nyerő, a legtöbb esetben legalábbis. Majd egyik este a szottyadt, újramelegített kajám fölött merengve érlelődni kezdett bennem a gondolat, hogy talán itt az ideje kifele nyitni, eljárkálni a barátokkal. Nem is vártam vele túl sokáig, már a gondolatától is szokatlanul felpörögtem, mi több, totálisan bezsongtam. Olyan régóta voltam már magányos, sok-sok éve, hiába éltem házasságban. Talán a kezdeti, első időszakot leszámítva mindig is egyedül éreztem magam a férjem mellett. Igazi társat akartam, egy romantikus partnert; no meg jó szexet, végre.

Egy tinit meghazudtoló naivitással vetettem bele magam a társaságba, a barátaim is tök rendesek voltak, húztak-vontak mindenfelé. Bevállaltam minden vakrandit, egyetlen lehetőséget se akartam elszalasztani. Magamat is megleptem, milyen hamar rá tudtam kapcsolódni a pasikra, megérezni, megélni a köztünk létrejövő kémiát. De hogy az milyen természetű, azzal már nemigen foglalkoztam.

Aztán csak eljött az a bizonyos, elsöprő erejű. Beleestem, belehabarodtam, fülig, fejtetőig. Úgy éltem meg, mint életem legeslegelső szerelmét. Minden szabadidőnket együtt töltöttük, hatalmasakat szeretkeztünk. Pár hét után viszont a valóság kegyetlenül kopogtatni kezdett az ajtómon; a gyerekeim nehézségei, a volt férjem önmarcangolása, amiért én máris komoly kapcsolatban vagyok; mázsás kövekként húztak vissza a felhők közül.

Ők az életem részei, az elmúlt 10 évet pedig - ha tetszik, ha nem - nem fogom tudni a Delete gombbal semmissé tenni. Egyfolytában a régi és az új énem közt vergődtem, ami úgy éreztem, teljesen felőröl. Az új kapcsolatom pedig - hiába éreztem én olyan eget rengetőnek, minden követ megmozdítónak - nem tartott ki sokáig. Teljesen összetörtem, ott álltam leforrázva, mint egy tinilány, akit kidobott az első komoly pasija. Éjszakákat zokogtam végig úgy, hogy másnap a sírástól bedagadt fejjel ébredtem.

Azt hittem, velem ilyen nem történhet meg, az elvált énemnek ezt sokkal jobban kellett volna csinálnia. Nehezen hittem el, hogy alig egy évvel a válásom után életem legnehezebb szakításán is túl leszek. Borzasztó nehezen álltam fel a padlóról, darabonként rakosgattam össze magam. Ma már sokkal óvatosabb, sokkal éberebb vagyok és arra is rájöttem, hogy egy randi nem feltétlen csak arról kell szóljon, hogy a másikról megtudjak valamit; magamról is tanulhatok új dolgokat. Többek között azt, hogy lehet, hogy ezek a kapcsolatok jönnek-mennek; a legfontosabb az, hogy a saját lábamon állok a saját, új életemben és hogy már önmagában ettől is tök jól érzem magam.

Ez a felismerés pedig olyan volt, mint egy újjászületés.

S hogy milyen gondolatok futnak át elvált, kisgyerekes anyák agyán randi előtt, megtudhatod a Galériából!