Apa gyesen
Janka kicsinek is apás volt, állandóan ott totyogott Zsolt nyomában, az meg nevetve emelte, dobta fel a magasba az ő hercegnőjét, sose unt rá a lányára, pedig egész nap pelenkázta, etette, dajkálta, mert ő maradt otthon a gyerekkel. Ági visszament dolgozni, amikor a fiúk óvodába kerültek. Megfontolták a döntést: Ági többet keresett, mint Zsolt, kecsegtető karrier állt előtte, be is jött, ebben nem volt hiba. Anya hajtott, apa pedig Jankát tologatta a parkban, az anyukák mosolyogtak, nahát, háztartásbeli férfi, tizenöt évvel ezelőtt ez még nem volt divat.
Jankánál későn esett le a tantusz, mondja Ági, talán három éve. Addig fel sem fogta, miért alszik az apja minden délután órákon át úgy, hogy képtelenség felébreszteni. Aztán felkel és remeg a keze, a poharat sem tudja megfogni. Amikor megfogja, akkor lehet beszélni vele, később már csak hozzá, végül lefekszik megint. Egy tavaszi hétvégén kettesben mentek le a nyaralóba, Janka készült rá: rendbe szedik a telket, 
a házat, nyáron jön a család, dicsérik majd őket. Zsolt akkor már olyan állapotban volt, hogy néhány percnyi fizikai munka is kimerítette. Janka egyedül gereblyézte végig a kertet, látta, ahogy az apja eltűnik a fészer mögött, előjön, eltűnik megint, kezében a hátizsák, nem teszi le az istennek sem. Délutánra elaludt, akkor Janka kidobta az üres vodkásüveget a kukába, megvárta, amíg az apja felébred, és hazavonatoztak. Utána napokig nem szólt hozzá.
Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha kiabál velünk, ha verekszik, ha bánt, mondja Ági. Könnyebb lett volna észrevenni, mennyire van mélyen a gödörben. De Zsolton sokszor nem látszott, hogy részeg, mert még így is olyan agya volt, mint egy professzornak. Csak onnan lehetett tudni, ha megint ivott, hogy rákattant egy témára és nem szállt le róla. A fiúk kiborultak tőle, kerülték az apjukat, a nagyobbik alig beszélt vele, keveset is volt otthon, dolgozott, gyűjtötte a pénzt, hogy majd elköltözik. Veszekedés, kiabálás nem volt, egészen addig, amíg a nagyfiúnak egy nap fel nem tűnt, hogy a drága italsor – hálás ügyfelektől kapott ajándékgyűjteménye – nincs már ott a szekrénye tetején. Talán üzletkötői gyakorlata tette, hogy olyan keményen és lényegre törően olvasott be az apjának. Másnap Zsolt vérző szemöldökkel jött haza, nem emlékezett, elesett-e vagy megverték, ruhástul dőlt az ágyba. Reggel zúgó aggyal hallgatta a családi döntést: vagy azonnal elvonóra megy, vagy elköltözik otthonról.

Összeesküvés-elmélet
Ági akkor már öt éve könyörgött, hogy kérjenek segítséget, de a férje hallani sem akart róla. Zsolt sokáig azt sem ismerte el, hogy rendszeresen iszik, persze néha lecsúszott egy-egy feles, nem tagadta, csak úgy a társaság kedvéért. Otthon valóban nem fogyasztott sokat, egy pohár bor ebéd után, este egy sör, bulikon valami tömény, de ott ki nem iszik? Ha rákérdeztek, mégis mennyit ivott, azt mondta: csak amit az asztalnál, pedig Ági takarítás közben mindig talált kiürült palackot. Kérte, hogy legalább ne titokban, ez mindenkinek megalázó, de Zsolt ilyenkor csak hümmögött, arrébb ment, nem szólt semmit. Később már a munkahelyén is ivott, egyszer elaludt a boltban, a vevők csak nézték, aztán a főnöke nem volt többé kíváncsi rá. Otthon azt mondta, leépítés volt, azért küldték el, de Ági tudta, hogy nem az igazságot mondja, a férje nem tudott hazudni. Mert Zsolt olyan volt, mint egy igazi lovag, sértette, hogy a mai világban minden fontosabb, mint a becsület, az igazság. Se rá, se az eszméire nincs már szüksége senkinek, mondta egyszer Áginak, pedig keveset beszélt magáról, a problémáiról alig, inkább befelé élt, ette magát. Ha Ági kérdezte, hova vezet ez az egész, miért iszik, azt mondta: ezt most hagyjuk, nem tudom megfogalmazni. Kerülték a konfliktust, mert otthon rendben voltak a dolgok, a gyerekek szépen tanultak, Áginak egyre jobban ment. Minél feljebb került a ranglétrán, a férje annál kevésbé akart megfelelni az anyagi világnak. Ági mindent elintézett, vitte a családot a vállán, a lakáshitelt, a számlákat, 
a karácsonyi ajándékokat, szervezett, megoldott, még nyaralásra is telt. Zsoltot kirúgták a könyvesboltból, megfordult két munkahelyen, végül portás lett egy iskolában, de egyre kedvetlenebbül járt be oda is. Útközben felfedezett néhány kocsmát, nem lehetett nem észrevenni rajta, hogy iszik, a tanárok csúnyán néztek rá, aztán megkérték, ne menjen többet. A világ összeesküdött ellene, döntötte el a férfi, rá sehol semmi szükség, inkább otthon maradt. Olvasott, eszméket gyártott, és ivott, hogy ne kelljen gondolkodnia. Miközben a társaságban hangosan büszkélkedett feleségével, majd’ belehalt, ha eszébe jutott, hogy az asszony tartja el a családot.

Vészcsengő
Talán Zsolt nem kapott elég szeretetet tőlünk, sír a telefonban Ági anyósa, amikor megtudja, a fia elvonókúrán van. Zsolt nem lehet alkoholista, olyan okos volt mindig, nem létezik, hogy oda süllyedt, ahova az apja! A papa negyven évet végigivott, egyszer részegen leesett a vízaknába, eltörte mindkét lábát, azóta bottal jár. Zsolt sohasem értette az apját, elfogadni sem tudta egészen addig, amíg önmagával szembe nem nézett. Amikor beismerte, hogy alkoholista, az öreggel is más lett a viszonya. Zsolt tehetséges fiú volt, kitűnően érettségizett, rengeteget olvasott, egy-két pont híján nem vették fel az egyetemre, persze véleménye volt, politizált, nyíltan beszélt a forradalomról, akkoriban ez is számított. Ha hibáztam, itt hibáztam, állítja Ági, amiért nem piszkáltam, hogy menjen főiskolára! Az ő agyával nem lehet bolti eladó vagy portás az ember. Negyvenöt évesen már késő, és mit tud felmutatni? A gyerekek felnőttek, munkája nincs, kudarcot vallott mindenhol. Pedig Ági emlékszik, milyen volt az a fehér inges fiú, tele tervekkel, tűzzel, álmokkal. Nagy szerelem volt az övék, egy hét után összeköltöztek, néhány hónap múlva meglett az esküvő, jöttek a gyerekek, és bár nehéz volt akkoriban, mégis tisztább volt a kép, mint most. Zsoltnak nem volt napi vagy heti igénye az alkoholra, persze buliztak, söröztek, de ennyi. Egyszer útközben összevesztek, akkor egy talponállóban bedobott egy felest, feszültségoldó, magyarázta Áginak. Akkor kellett volna hallanom a vészcsengőt, mondja Ági, most, huszonöt év után már tudom. Nem ismert egyetlen alkoholistát sem, az pedig fel sem merült benne huszonévesen, hogy épp a férje lesz az, aki szép lassan belecsúszik valami érthetetlen és felfoghatatlan állapotba, és csak Ágin múlik, ha nem rántja magával őt is.

Felborult világ
Fokozatosan történt, először csak a szag tűnt fel, a borízű üdvözlő csókok, aztán a rosszkedv elleni esti pohár, a reggelente remegő férfitest. A tagadás, hogy nincs függés, bármikor le tud állni, ha akarja. Zsolt többször nekifutott, egyszer egy hónapig nem ivott egy kortyot sem, rosszkedvű volt, de tiszta. Látod, bírom, mondta Áginak, ő függ tőlem, nem én tőle! Aztán újrakezdődött minden. Ági pedig újabb és újabb határidőket adott a férjének és magának. Félt, hogy ha nem ad még esélyt, a gyerekei apja az utcán köt ki, magányosan kéregetve, hogy meglegyen a fröccsrevaló. Inkább homokba dugta a fejét, a munkájára koncentrált, a pénzre, a gyerekekre, önmagára. A férfi ott élt mellette, de nem vele, Ági túl akart már lépni a sajnálaton, dühön, felelősségen. Élte az életét. Zsolt pedig követni nem tudta, hagyta, hadd éljen. Az asszonynak néha eszébe jutott, milyen is lehetett volna, ha Zsolt a sikeresebb, ha ő fut be karriert, ha családfő marad. Nagyon fájt, ha belegondolt, hogy talán éppen ő állította a feje tetejére a világot, de büszke volt arra, amit elért, szerette, hogy erős nőnek hiszik, hogy szava van otthon és az irodában is. Úgy érezte, jobb, hogy nem egy macsóval él együtt, erő az erővel csak harcolna, azzal nyugtatta magát: így legalább egyértelműek a viszonyok. Néha hiányzott neki a régi Zsolt, a partner, a vicces, okos férfi, de tíz év alatt megszokta, hogy nem férje van, hanem negyedik gyereke. A szíve mélyén mégis bízott benne, hogy ez a gyerek most végre megpróbál felállni, és talán elengedheti a kezét. Ha elesik, akkor is.
Alkoholbetegeknél a család vagy a párkapcsolat működésében mindig akad rendszerhiba – mondja Nagy Krisztina pszichológus. Az alkoholista mellett élők alkalmazkodnak a helyzethez, ők is függővé válnak: a beteg az alkoholtól, 
a hozzátartozó az alkoholistától függ. Bár a partner helyzete nagyon nehéz, mégis bennragad a kapcsolatban, valamilyen okból képtelen változtatni. A pszichológus szerint elsőre ritkán sikerül felépülni a függőségből, a sikerhez nemcsak a függőségben szenvedőt, hanem a partnert is gyógyítani kell. A problémák ugyanis 
a leszokással nem oldódnak meg, a kapcsolaton is dolgozni kell. Érdemes feltenni a kérdést: ki mit akar? Valódi kötődésről van-e szó? Képes-e, akar-e a partner is másképp élni? Ma már a legtöbb devianciával foglalkozó alapítványnál működnek önsegítő csoportok, amelyekben a hozzátartozók is részt vesznek.
A függőséget a család vagy a partner szinte tudattalanul támogatja, amikor szemet huny a létező probléma felett, amikor másképp (gyakran kiskorúnak) kezeli az alkoholbeteget, így csökkentve a felelősségét. Itt a felelősség a kulcsszó, mert egy ilyen helyzetből csak egyedül lehet kimászni. Bár hosszú időn át mások döntöttek, oldottak meg ügyeket, simítottak el helyzetet, leszokni senki sem fog 
a beteg helyett. Amíg az alkoholfüggő meg nem érzi és meg nem éli saját felelősségét, amíg vissza nem veszi a kontrollt élete felett, addig esélye sincs a gyógyulásra. Ilyen esetben az egész család érintett, de nem árt tisztázni: a probléma megoldása nem a gyerekek kezében van, az a felnőttek dolga. Tény viszont, hogy a gyerek olyan mintát kap, mely későbbi párválasztását meghatározhatja. Alkoholistáknál gyakori, hogy egyik vagy másik fél korábban alkoholfüggő közvetlen közelében élt. Éppen ennek tudatában fontos megtörni a sorsszerűnek tűnő láncolatot, és példát adni, hogy minden helyzetből fel lehet állni, meg lehet gyógyulni.
Szöveg: Fülöp Virág, Fotó: photolibrary.com
Éva magazin, 2009. május. Minden jog fenntartva.