A tulajdonosok nem tökélték el magukat, milyen helyet akarnak, iszogatós bárt vagy táncos mulatót, helyettük a vendégek döntötték el: legyen mindkettő. Éjfélig isznak és beszélgetnek, utána isznak és táncolnak, édes mindegy, hogy Besh o droM szól-e a hangszórókból vagy Beyoncé. Egyszerre több százan kiáltanak „YMCA”-t, hogy aztán a másik pillanatban, két szám közt a szünetben mojitóval áztatott női torokból rekedt hang törjön elő: „Gyere, Tigris, ugorjunk bele a bőgőbe!” Ha táncról van szó, az egyenetlen talaj sem akadály: ha kifordulnak a pántos szandállal körülölelt vékonyka bokák, hát kifordulnak, ha kitörnek a magas sarkok, törjenek, a mozgás nem állhat le. Zörög a jég a koktélos pohárban, ökölbe szorított kezek forognak a magasban, rugóznak a térdek, csoszognak a lábak, ropog a murva a cipők alatt.
A nyáresti szellő alattomosan befurakodott a tolongó emberek közé, összevegyítve a szivar- és cigarettafüstöt a bőrökből párolgó parfümök illatával, amit a vendégek még otthon (vagy itt, a mosdóban) permeteztek magukra, tükör előtt, laza csuklóval.
Éjjel kettőkor Zsolt, kezében egy frissen felbontott üveg sörrel a kijárat felé nyomakodott. Két barátja követte, kissé lemaradva. Figyelniük kellett, mert ekkora tömegben egy-egy határozottabb lökés azonnal felülírja az eredeti útitervet: ha az ember nem elég kemény, máris a pult felé zarándokoló csoporthoz csatlakozik. Zsolt és két barátja bő tíz perc alatt ért ki a pulttól az utcára. Ez az a két barát, aki legtovább bírta a hangos zenét és a részeg fiatalok üvöltözését. A másik kettő, akivel Zsolték jöttek, már korábban hazament a feleségéhez, családjához. Kollégák voltak ők öten, amíg a céget fel nem számolták – szétszéledt a csapat, de a barátság megmaradt. Negyedévente összejönnek sörözni egy presszóban. Most is ott találkoztak, onnan jöttek át a kerti mulatóba. Akárcsak az ezt megelőző két találkozón, Zsoltnak e napon is hamar elege lett a sok sikertörténetből. Meg-megborzongott, miközben a helyes feleségekről, az angyali mosolyú gyerekekről szóló kedves családi történeteket hallgatta. Feszengett, hintázott a széken, a combját ütögette az asztal alatt. A témákhoz nem tudott hozzászólni. Rajta kívül mind a négy férfi vagy nős volt, vagy évek óta együtt élt a barátnőjével. A passzív hallgatás Zsoltnak, a cég egykori sztárjának – aki a férfiaknak példaképe, a kolléganőknek első számú célpontja volt – igencsak nehezére esett. Egy ütemnyi csendet kihasználva magához vette a szót, majd a levegőtlenségre és a füstre hivatkozva átcsábította a társaságot a budai kerthelyiségbe: az ő saját terepére. Itt már otthonosan mozgott. Sorra rendelte az italokat a zavartan topogó, tömegiszonyban szenvedő barátoknak, és látványos, széles gesztusokkal fogadta az éjszakából ismert emberek, főként nők köszönését. Itt volt például az a harminc körüli, feltűzött szőke hajú nő, akivel már több pesti szórakozóhelyen összemosolygott, egyszer mintha be is mutatták volna őket egymásnak – Zsoltnak úgy rémlett, Laura a neve. Végigmérte a nőt, egy bólintással megdicsérte a merészen felsliccelt szoknyát, majd a hosszú évek alatt kikísérletezett és már rutinszerűen alkalmazott pillantással a szokásos üzenetet küldte: „Hamarosan visszatérek…”
Zsolt megrázta mindkét barátja kezét, megvárta, míg beszállnak a taxikba. Elmélázva nézett az után az autó után, amiben Árpi ült. Elképzelte, hogy miután barátja hazaér, lábujjhegyen belopódzik a lakásba, azután benéz a gyerekszobába, hogy a hallból beszűrődő, halványsárgás fényben megpillantsa a kisimult arccal alvó gyerekét a kiságyban – utána tisztálkodás, fogmosás, halk ajtónyitás és -csukás –, a felszusszanó feleséget lágy csókkal kíséri vissza az álomba.
Amint a barátok eltűntek, Zsolt a szórakozóhelytől mintegy ötven méterrel arrébb lévő, fűvel borított árokhoz sétált: ezt mint alternatív férfivécét használták a vendégek, azok, akik nem vállalkoztak rá, hogy átgyömöszöljék magukat a tömegen a mosdóig, ahol mellesleg hosszabb sor állt, mint a pultnál (két piszoár van és két angolvécé). Az árok szélén a mélyedés felé forduló, előre és lefelé tekintő férfiak sorfala fogadta. A fűben el-elcsörgedező tócsák képződtek, melyekbe folyamatosan érkezett az utánpótlás. Zsolt beállt
a többiek közé, és hozzálátott a művelethez, méghozzá úgy, hogy le sem kellett raknia a sörösüveget. Miközben tette a dolgát, óhatatlanul belehallgatott egy mellette zajló diskurzusba, egy sportos szőke és egy alacsonyabb, kopaszodó férfi beszélgetésébe.
– Most, hogy elúszott mindene, már a kutyának se kell. Most kapja vissza, most fizet mindenért… – mondta
a szőke férfi.
– A tetűláda – toldotta hozzá a mondat alanyát
a másik.
– Tizennégy éves piros Marutival jár…
– A tetűláda – röhögött föl a másik.
– Negyvenévesen ide jutott… de megérdemli… mindig mindenkit csak kihasznált…
– A tetűláda.
A beszélgetés folytatódott, Zsolt hegyezte a fülét. Csakhogy az ő forrása hamar elapadt… Hogy ne bukjon le, a teli üveg sört kezdte kiönteni, maga mellett, észrevétlenül, a vizelés tempójában. És hallgatta tovább a párbeszédet. A bizonyos tetűládáról a későbbiekben sem tudott meg túl sokat, de amit megtudott, az is elég volt ahhoz, hogy észrevegye a párhuzamokat közte és saját maga közt. A barátokkal való találkozástól kellően érzékeny állapotba került ahhoz, hogy ez a néhány elcsípett mondatfoszlány komoly felismeré-sekre ébressze. Tetűláda, akárcsak Zsolt, közel negyvenéves. Eddig mindig mindenkit kihasznált… ebben a vonatkozásban ugyan nem volt ennyire nyílegyenes a megfeleltetés, de Zsolt, ott, az árok szélén belátta, hogy kapcsolataiban bizony nem feltétlenül a nők szempontjait tartotta szem előtt. Tetűládához hasonlóan Zsolt is megszokta hogy mindig minden sikerül neki. A munkahelyein elismerték, jelenleg pörög a saját vállalkozása, átutalással jön a féléves bónusz… de a nő, akire igazán vágyna, mégsem jön el. Múlik az idő, ez tény, Zsolt álla alatt megereszkedett a bőr, de nyilvánvalóan nem ezért kerüli el az a bizonyos nő, aki mellé oda lehetne bújni, aki otthon várna rá. Hanem mert keserű. Igen, keserű – erre a következtetésre
jutott, amint az utolsó cseppet is kicsorgatta a sörösüvegből. Mialatt sétált vissza a szórakozóhely felé, már azt is bevallotta magának, hogy „rutintalan a nőkkel”. Hiába fordult meg ötven-hatvan nő az életében, nem volt tisztában vele, hogyan kell velük komoly kapcsolatot kialakítani. A már megszerzett nő megtartása sokáig nem volt cél, aztán amikor az lett, nem ment. (Barbara ugyan vele maradt három évig, de se előtte, se utána senki.)
„Meg kell változnom!”, mondta maga elé, és két nagyot dobbantott a lábával. Kristálytisztán látta a helyzetét, most először érezte úgy, hogy kívülről szemléli magát. „Nagyobb alázat, több önzetlenség!”, dünnyögte, és elégedetten kihúzta magát.
Belépett a szórakozóhelyre, és körülnézett. Még egy utolsó buli, gondolta, ennyi kijár neki: végső búcsú a régi életformától, búcsúparti. Mint amikor a fogyókúrához készülődő ember még egyszer utoljára bezabál.
– Laura, ugye? – lépett oda a felsliccelt szoknyás lányhoz.
– Igen – felelte mosolyogva a nő.
– Meghívhatlak valamire? – kérdezte Zsolt.
– Nem ihatok – felelte Laura. – Jó formában kell lennem holnap reggel. Tizenegykor lesz az esküvőm.

Szöveg: Maros Andrá, fotó: Europress. Ez a cikk a 2008. júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.