Kiskoromtól kezdve szörnyen rosszul bírtam, ha én léptem ki egy kapcsolatból. Elhagyottnak lenni iszonyúan fájt, de legalább lehetett valakire haragudni, valakit hibáztatni, és legfőképpen: nem az én vállamat nyomta a döntés felelőssége. Nem kellett megküzdenem az önváddal, emelt fővel lábalhattam ki a helyzetből, egyenes derékkal, s a tudattal, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem, a másik, a gyáva, az nem bírta a nyomást és inkább kereket oldott ahelyett, hogy szembenézett volna a problémákkal.

De ha én szakítottam, összedőlt a világ.

Karcsival nyolc éve éltünk együtt. Már régesrég nem lehetett szenvedélynek nevezni azt, ami köztünk volt. Kötelességtudóan szeretkeztem vele hetente háromszor, eljártunk színházba, esténként tévét néztünk, olvastunk egymás mellett a franciaágyban, néha beszélgettünk. Mint millió másik pár. Nem vettem észre, mikor léptem át a vonalat a szerelem és a megszokás között. Valahogy egymásba folyt minden. Emlékszem, egyszer ránéztem: épp ebédelt, ugyanúgy, ahogy mindig, a húsleves aranylott a beszökő napsugarakban, ő fogta a kanalat a bal kezével, és emelte, és leengedte, én pedig arra gondoltam hirtelen, basszameg, nem szeretem már. Nem szeretem már. Ez van.

Ez persze nem volt teljesen igaz. Értékellek, mint embert - a leggyűlöletesebben csengő mondat Annak, Akit Elhagynak: de az Elhagyó fejében az állítás teljesen jogos és releváns és igaz. Szeretlek. Fontos vagy nekem. Tényleg. Ezeregy emlékünk van, amit imádok, és amit a halálos ágyamon is felidézek majd. De ez nem olyan érzés, ami két embert örökre összeragaszt. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy másoknak bőven elég ez a szeretetmennyiség a hátralevő életére, s csak én vagyok nyughatatlan, nagyravágyó, romantikaéhes sügér.

A helyzet súlyosbodott, amikor vonzódni kezdtem egy másik férfihoz, mert tudtam, hogy tisztességtelen vagyok, és ki kéne lépni. De hát szerettem Karcsit. Megint a szokásos életnehézség: szeretem őt, még ha nem is szerelemmel, tehát nem akarom megbántani, mert akkor szembe kell néznem az Elhagyó bűntudatával, ami számomra az egyik legkínzóbb és legmaradandóbb érzés az egész világon.

Egy szó, mint száz, vonzódásom tárgya viszonozta érzelmeimet, romantikaéhségem csillapult, igen ám, de ő meg belém szeretett, és azt akarta, hogy szakítsak Karcsival. Már megint. Pechemre én is szerelmes lettem belé. Így hát dönteni kellett, szakítani, mert két pasit a kultúránk nem bír el egyszerre. Én pedig húztam-halasztottam, nem, most nem tudom megtenni, mégis hogy tegyem meg, amikor olyan boldog, és olyan kedvesen becéz, és szeret engem, és ha én bevallom neki, hogy valaki mást szeretek, és el kell költöznie, akkor majd össze fog omlani, öngyilkos lesz vagy halálra issza magát, és egyedül én tehetek majd az egészről, a Gonosz Elhagyó, aki - Petőfi szavaival - mindent megöl, "amerre lép, amerre hág", jobb, ha az ilyen nem is pusztítja itt a levegőt.

Egy másnapos hajnalom mondtam el végül az igazságot. Karcsi elment. Leírhatatlan, mit érez ilyenkor az Elhagyó. A következő három nap eltűnt az emlékezetemből. Egy hét múlva, mikor Karcsi még életben volt, jobban lettem. Három hét múlva ismét elborított a fájdalom. Aztán megint regenerálódtam. És ez így ment hónapokig.

Szomorkodott egy fél évig, aztán összejött egy másik nővel. Csak a szokásos banális ügymenet, nincs itt semmi látnivaló. Más ex ilyenkor örül, én, az Elhagyó napig sírtam, elrejtőzve az új élettársam szeme elől. A bűntudat pörölyként csapott le, s már alig-alig tudtam racionálisan megmagyarázni, miért is érzek már megint ennyire kínzó önvádat valami miatt, ami hónapokkal ezelőtt volt, én választottam, ráadásul Karcsi is megvigasztalódott. Bezzeg, amikor az előző kapcsolatomban engem hagytak el, és néhány hetes depresszió után kezdtem kikászálódni a mélypontról, már egyáltalán nem érdekelt, hogy a volt pasimnál új nő van a láthatáron. Nem tudom, miféle kudarcélményt kódolok ebbe az új helyzetbe. Miért érzem úgy, hogy a világ összeszakadt, amikor én döntöttem úgy, hogy elhagyom ezt az embert.

Valaki megmagyarázná?

A mérgező kapcsolat rejtett jelei: