A férjem nem egy született apa, így gyereket és apát is nekem kellett nevelnem
„Életemben talán akkor láttam először és utoljára sírni a férjemet, amikor megszületett a kislányunk. Azt mondta, hogy soha nem volt még olyan boldog, mint akkor, ott, hogy úgy érzi, kerek az élete. Örültem, mert én is erre vágytam, egy kék szemű, copfos kis szőke kislányra, akivel bejárjuk a világot, akivel öröm és kacagás lesz az élet, akivel hárman mi leszünk a tökéletes, boldog család.
Egy gyermek érkezése azonban igencsak felrúgja a párok életét – bár ezzel valószínűleg nem mondok újat senkinek. De tényleg nem olyan rózsaszín, habos-babos minden, mint ahogy a Hollywoodi filmekben látjuk. Nem alvás, sírás, fogzás, hasfájás, ingerszegény élet, szülés utáni depresszió, mellgyulladás... mindez megfejelve egy jókora magányossággal, pláne, ha nincsenek a közelben se rokonok, se barátok. Így jártam én is, mivel a férjem munkája miatt a pici születése előtt pár hónappal egy vidéki nagyvárosba kellett költöznünk.
Nem is lett volna ezzel semmi gond, hiszen nem csak én, de a férjem sem ismert senkit. Sokat beszéltünk is róla, hogy talán nem is baj, hiszen itt lesz a kisbabánk, akivel úgyis sokat kell foglalkozni, nem lesznek kollégák, barátok, rokonok, akik majd „elvonnák” a figyelmünket – de leginkább a férjemét. De leginkább az idejét is tőle, tőlünk, a gyermekétől, a családjától.
Csakhogy miután megszületett Blanka, a férjem hirtelen sokkal elfoglaltabb lett. Kitalálta, hogy elkezd intenzív hétvégi nyelvtanfolyamra járni, amire a saját bevallása szerint nagy szüksége van a munkája miatt, hogy szintet léphessen és hogy többet kereshessen. Ez pedig fontos – mondta, hiszen az én fizetésem ugye kiesett, viszont egyel több éhes szájat kellett etetni. Úgyhogy minden hétvégén, délelőtt 9-től délután 5-ig nyelvtanfolyamon volt. Aztán szép lassan hétköznap is megsokasodtak a túlórával végződő napok számai.
Ám amikor nagy ritkán itthon volt, akkor sem vettem nagy hasznát. Nem fürdette Blankát, mert félt, hogy kiejti a kezéből. Nem pelenkázta, mert félt, nehogy véletlenül túlságosan megszorítsa a pelust, kárt okozzon benne. Az első hónapban maximum annyit volt a kezében a gyerek, amíg picit ringatta és elaltatta és tette is be a kiságyba vagy adta oda (vissza) nekem.
Egy hónapos volt a kislányunk, amikor egy este nem bírtam tovább.
Közelgett a fürdetési, altatási idő. Akkor épp egy hete nem tudtam megmosni a hajam, a lakás, a konyha úszott, a pici sírt, én fáradt voltam, ő meg „véletlenül itthon volt”, de mégis hol a telefonját, hol pedig a távirányítót nyomkodta.
Ez volt az első lépés.
Aztán az egyik hétvégén elmaradt a tanfolyam. Kihasználtam a kínálkozó lehetőséget: megszoptattam a kislányunkat, felöltöztettem, hogy ezzel se legyen gondja, majd mondtam Balázsnak, hogy vegye a cipőjét, mehetnek egyet sétálni. „Te nem jössz?” – kérdezte. „Nem. Szeretnék melegen meginni egy bögre kávét, esetleg közben olvasni, megfürödni, pihenni kicsit. A babakocsiban mindig nagyokat szokott aludni, úgyhogy nagy sétára készülj.” – készítettem fel. Két óra múlva jöttek vissza, de úgy, hogy Blanka még mindig aludt. És ez idő alatt egy picit én is itthon, egyedül, kihasználva a csendet, a nyugit.
Rendszert csináltattam nem csak az esti fürdetésekből, de a közös sétákból is. Szükségem volt a segítségére, vagyis... nem, nem a segítségére. Hiszen ő az apja, ezek ugyanúgy neki is „feladatai” lennének, mint nekem. Persze, nem mindent tudott átvenni, hiszen Blanka szopizott, így nyilván én kellettem legtöbbször, de amihez nem volt szükség feltétlenül a melleimre, annál úgy voltam vele, hogy igenis Balázs is bevállalhatja, mégis csak az apja, nem csak magamnak szültem.
Sokáig nagyon mérges voltam rá, amiért ezt csinálta. Rá is nyomta a mi kapcsolatunkra is a bélyegét a viselkedése. Aztán egy nap leültem vele beszélgetni. Elmondtam neki, hogy úgy látom, menekül itthonról, hogy nem érzi itthon, velünk jól magát. Hogy azt szereti a legjobban, ha Blanka alszik, mert akkor nem kell csinálni vele semmit.
És akkor megtört a jég.
„Te itthon vagy vele egész nap, 0-24-ben együtt vagytok, biztosan már a sírás hangjából tudod, hogy mi épp a baja. De nekem ez még nem megy. És rettegek, hogy valamit rosszul csinálok, hogy pont én teszek kárt benne.” – vallotta be a férjem.
Egyszerre lettem csalódott és mérges. Sok mindent nem tudtam persze én se, de valahogy az ösztöneimre hallgatva minden szép lassan jött és megoldódott. Ami meg nem, annak utána olvastam vagy kérdeztem. Azt hittem, hogy ez a férfiaknál, és így a férjemnél is így van, hogy a belső hang, az apai ösztönök segítenek. Lehet, hogy rosszul választottam, hogy az én imádott férjem nem egy született apa? Talán más férfiaknak, más apáknak azonnal ment ez, de nekem be kellett látnom, hogy az én gyermekem apjának ez nem jött zsigerből.
Igyekeztem türelmesebb lenni vele, hogy szívesen maradjon velünk otthon és ha így volt, akkor bármennyire is szerettem volna kihasználni, hogy egyedül lehessek, hogy picit pihenjek, mindent együtt csináltam a férjemmel. Megmutattam, hogyan lehet egy pár hónapos babával játszani, mit szeret, mit nem. Megmutattam, hogyan lehet úgy átöltöztetni vagy pelust cserélni, hogy ne sírjon rögtön. Aztán amikor nagyobb lett, megmutattam, hogyan kell megetetnie, így már abban is tudott segíteni. És szép lassan, egyre bátrabb és magabiztosabb lett és egyre kevesebbszer volt ténylegesen szükség a segítségemre.
Blanka már 2 hete volt 4 éves és imádja az apukáját. Az esték csak az övék, szinte csak Balázzsal hajlandó aludni, azt szereti legjobban, ha ő olvashat mesét. A hétvégéből is általában egy nap kettesben csak az övék, amit én ki is használok, és olyankor én tartok egy pihenős, feltöltődős napot magam számára.
Nem mondom, hogy könnyű volt az elmúlt 4 év, mert míg arra készültem, hogyan kell gyereket nevelni, sok könyvet olvastam, hogy a lehető legjobban csináljam, „apanevelési” könyvet még nem igazán találtam. Talán pár év múlva írok én, mert bár még Balázsnak van mit tanulnia, nagyon jó úton járunk, hogy tényleg mi legyünk a tökéletes, boldog család.
Apának lenni sem könnyű - ez tény. Hogy mennyire nem az? Íme néhány őszinte idézet apaságról - elgondolkodtató és egyben szórakoztató formában!