A feleségem fejéhez támasztottam a fejemet, közben a nővér egy óriási kemoterápiás tű�vel próbált vénát találni a karjában. Judith harmincöt éves volt, és halálos küzdelmet vívott a mellrákkal, szemében ott láttam az átélt borzalmak minden fájdalmát és szenvedését. Szerettem volna már megsza�badítani őt, minket, a kislányunkat ettől az egésztől. De nem tudtam. Később elmentem sírni – a szeretőm lakására, a szeretőm kar�ja közé. Hogy hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? Milyen ember az, aki a halállal dacoló feleségét ringatja, aztán megcsalja egy másik nővel?

Egyik percről a másikra
Minden olyan ijesztően gyorsan történt. A rák egyszer csak berobbant az életünkbe, darabokra zúzta közös világunkat, és hirte�len már csak egyetlen célunk volt: életben maradni. Judith, amikor megismertem, a világ legvonzóbb nője volt, tele energiával és vidámsággal, képtelen voltam betelni gyönyörű szőke hajzuhatagával. Egyformán gondolkodtunk a fontos dolgokról, és tud�tuk, hogy az ilyesmi sose múlik el. Egy reggel felkeltünk, és amikor feltérképeztük az előző esti buli romjait, Judith vállat vont: a takarítás ráér, menjünk inkább strandra. Akkor döntöttem el, hogy feleségül veszem.
Az esküvőnk napján lélegzetelállító ezüst�színű ruhájában jött felém. Úgy éreztem, nálam nagyobb mázlista nincs a világon. Aztán megszületett a lányunk, Eva, és az életünk egyszerűen tökéletesnek tűnt. A pályánkon is sikeresek voltunk, én egy reklámcéget vezettem, Judith egy munka�erő-kölcsönző ügynökséget, a kezünk�ben tartottuk a sorsunkat, minden úgy ment, ahogy elképzeltük. Hirtelen csapott be a villám.
A mellbimbója körül valami égő érzést tapasztalt, és amikor az orvos azt mondta: gyulladásos mellrák, fel se fogtuk a sza�vait. Judith könnyekben tört ki, és ahogy átöleltem, összeszorult a gyomrom. 1999 áprilisában, pár nappal a lányunk első szüle�tésnapja előtt tudtuk meg a hírt. Néztük, ahogy a gyerekünk önfeledten kacag, és arra gondoltunk, hogy Judith nem látja majd felnőni.
A szörnyűségek egymást követték. A kemo�terápiától Judith haja hullani kezdett, éjjel arra ébredtem, hogy ül a tükör előtt és bámul�ja magát. Kérésére összeszorított fogakkal, óvatosan lenyírtam, ami még megmaradt a gyönyörű zuhatagból. Októberben utolsó esély gyanánt amputálták a mellét. Amikor levették a kötést, mindketten elborzadva meredtünk a csonkításra.
Valamikori szenvedélyes szerelmi életünk�ből mostanra semmi nem maradt. Kapcsola�tunk barátsággá hamvadt, vállvetve küz�döttünk az életben maradásért. Szenvedtem Judith szépségének összeomlásától, de per�sze neki még rosszabb volt. Egyszer kifa�kadt: „Ré�gebben olyan csinos voltam, és tessék, szörnyeteg lett belőlem.” Nagyon fájt hallani.
Ha nem hal meg, biztos mindketten hoz�zászoktunk volna, hogy fél melle van. Csak�hogy kevés időnk maradt. Természetesen nem találtam benne semmi kivetnivalót, hogy Judith nem akar lefeküdni velem, de egy dolog a helyzetet megérteni, más dolog elviselni.

Kényszeres szex
Mindenki menekül valamibe. Ha a sebez�hető pontom az alkohol lett volna, bizonyára az ivásban keresek vigaszt. Az én gyengém azonban a női nem volt.
A reklámügynökségnél hemzsegtek a szép, vonzó emberek. Már a betegség előtt is előfordult, hogy futó kalandba keveredtem egy-egy nővel. Egyszer lebuktam, és Judith magából kikelve azt üvöltötte: mindig is attól félt, hogy meg fo�gom csalni. Én persze rettenetesen szégyelltem magam, bocsánatot kértem, és megígértem, hogy ilyen soha töb�bé nem fordul elő.
Korábbi életünkben az efféle kaland egy kis kísértés volt csupán. Amikor azon�ban kiderült a végzetes betegség, ez is meg�változott, most már direkt vadásztam a nők�re. Bemagyaráztam magamnak, hogy az arctalan szex megsokszorozza energiáimat, ettől tudom megőrizni érzelmi épségemet, márpedig otthon mindkettőre szükség van. Önigazolásomból rögeszme lett, és hamarosan kettős életet éltem. A pénteki haveri estékre maga Judith küldött. „Kell egy kis lazítás” – mondta. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan lazítok én péntek éjszakánként.
Az estét a barátokkal kezdtem, akik ittak velem, és nem ítélkeztek fölöttem. Aztán nya�kamba vettem a bárokat, belevetettem magam az éjszakai életbe. Fölszedtem egy-egy nőt, de mindig ügyeltem rá, hogy a lakásáról akkor érjek haza, amikor zárnak a kocsmák, nehogy Judith gyanút fogjon.
Kik voltak ezek a nők? Nem is emlékszem. Vitt a rutin, nem néztem az embert. Így tudtam megőrizni a józan eszemet, így éreztem férfinak magam. Igazából még azt sem tudnám megmondani, pontosan hányan voltak, mert amint felöltöztem és elmentem, azonnal elfelejtettem őket.
Ha ezekkel az egészséges és az én szemem�ben „teljes” nőkkel voltam, kikapcsoltam a gondjaimat. Beadtam magamnak, hogy ezen a sajátos módon küzdök meg az életünk tragédiájával. És nem is éreztem bűntudatot. Jól leittam magam, és csak azzal az eggyel törődtem, hogy meglegyen az alibim. Közben a számban éreztem a vereség keserű ízét, hiszen bármelyik nővel lefeküdhettem, csak a feleségemmel nem.

Mind mélyebbre
És megszakadt a szívem érte. Judith töké�letesen palástolta lelkiállapotát a barátok előtt, akik szentül meg voltak győződve róla, hogy a feleségem erős asszony, nagyszerűen viseli a csapást. Amikor azonban magunkra maradtunk, lehullott az álarc, és nekem kellett megküzdenem kedélyingadozásaival. Minden átmenet nélkül őrjöngésben tört ki vagy összegörnyedt a félelemtől és tehetet�lenül zokogott.
Az orvosoktól a kemoterápia és a műtét ellenére sem érkeztek reménykeltő hírek. A két év alatt végig ott voltam mellette, szerettem, vele együtt szenvedtem, de meg�könnyebbülni csak idegen nők karjában tudtam, egy-egy pillanatnyi megnyugváshoz csak velük jutottam. Persze Judith se volt hülye, megsejtette, hogy valami nincs rendben. Egyik pénteken óvatlan voltam, és reggel fél 7-re értem haza. „Hol voltál?” – kérdezte Judith. Hirtelen valami furcsa közöny fogott el. „Egy lánynál” – feleltem. Judith kétségbeesett, én meg rettenetesen bántam, amiért kegyetlenül kést döftem a szívébe. Zokogva kért meg, hogy hagyjam abba ezt a nőzést, és egy időre tényleg abba is hagytam. Mintaházaspár, mellrákkal is boldogan – akárki láthatta.
Egyik éjjel sokat ittam, elvesztettem az ural�mamat az autó fölött. A kocsi megcsúszott, fejre állt, de én csodával határos módon megúsztam. Judith csak annyit mondott, ha így folytatom, Evának nemcsak anyja, de apja sem lesz. Az ember olykor figyelmezte�tést kap az élettől. Nekem ez a baleset volt a figyelmeztetés. A barátaim nem győztek kapacitálni, hogy menjek pszichológushoz, de nem mertem megfogadni a tanácsukat. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben velem, de attól tartottam, össze fogok roskadni. És Judith? Vele akkor mi lesz? Nem szabad feladnom a küzdelmet, hiszen Judith csak rám számíthat.

Megjött a szerelem is
2000 tavaszán, annyi futó kaland után megismerkedtem a 29 éves Nathalie-val. Vele valami mást éreztem, mint az arctalan nőkkel. Első éjszaka mindent elmondtam neki Judith betegségéről. Nathalie lett az új szenvedélyem, csakhogy ezt most nehezebb volt eltitkolni. Folyton fel akartam hívni, kerestem az ürügyet, hogy találkozhassam vele, és rettegtem, hogy Judith rájön. Az al�kalmi nők idején nem volt bűntudatom, de most súlyos lelkifurdalás kínzott, hiszen nemcsak a testemet adtam másnak, hanem a szerelmemet is.
Meglódultak az események. Nathalie-hoz menekültem, de Judith szenvedéséről beszéltem neki, és a két karjában sírtam ki magam. A legjobb barátom lett, előtte nem kellett erősnek mutatkoznom. Közben meg az izgalomtól a torkunkban dobogott a szívünk, kiéhezve vetettük magunkat egymásra.

Van ilyen ember is
Ma sem állítom, hogy feltétlenül szükségem volt erre az életformára. Nem volt muszáj megcsalnom a beteg feleségemet. Abban viszont biztos vagyok, ha Nathalie nincs ott nekem, a házasságomat agyonnyomta volna a feszültségek súlya. Nem vagyok büszke magamra ezért az árulásért, de nehezemre esne azt mondanom, hogy megbántam. Minden gyengeségem, a személyiségem legsötétebb oldala megmutatkozott abban, amit tettem – és nem merném kijelenteni, hogy nem tenném meg máskor is.
Igazán azt nehéz bevallani, hogy Judith valószínűleg mindenről tudott. Egy évvel aztán, hogy kiderült a betegsége, áttétet találtak a májában. Minden reményünk elszállt. Egyedül ápoltam, és közben rengeteget beszélgettünk. Egy nap azzal fordultam hozzá, hogy nem akar-e valamit kérdezni. Nem – mondta –, mindent tud, amit tudni akar.
Hollandiában, ahol éltünk, a törvény enge�délyezi az eutanáziát. Judith 2001-ben, egy hónappal a harminchetedik születésnapja előtt úgy érezte, már nem bírja elviselni a fájdalmat és a kiszolgáltatottságot, készen áll a halálra. Egyik éjjel rám nézett, és annyit mondott: „Holnap.”
Másnap reggel korán ébresztett, sírva. Át�öleltem. Azt hittem, összezúz a fájdalom, amikor azt mondta: „Életem utolsó napja.” Behoztam a hároméves gyerekünket, hogy elbúcsúzzon, mielőtt a mamából „angyal lesz”. Judith elárasztotta Evát a csókjaival, Eva pedig letörölte Judith könnyeit.
Mellé feküdtem, és újra felidéztük, hogyan szerettünk egymásba, milyen boldogok vol�tunk. Majd megérkezett az orvos, s Judith megitta a keveréket. Simogattam a kezét, csókolgattam a homlokát, éreztem, ahogy az arcomon folynak a könnyeim. Halkan elbúcsúztam tőle.
Amikor a temetkezési vállalat elvitte a holttestet, elővettem a telefonomat, sms-ben megírtam Nathalie-nak, hogy Judith meg�halt.
Később összeházasodtunk Nathalie-val, és született egy lányunk, Rose.
Judith anyjának beleegyezésével elhatároz�tam, hogy könyvet írok magunkról. Tulajdon�képpen ódát Judith-hoz és a szerelemhez. Tudom, hogy egyszer majd a lányunk is meg fogja érteni, ami velünk történt.
Mert a szerelem nem szabályos dolog. Bárki azt gondol rólam, amit akar, de ez a zord mese a szerelemről szól.

Írta: Ray Kluun, fordította: Rosta Nóra, fotó: �michelporro.com
Ez a cikk a 2008. ávi májusi számban jelent meg először. Minden jog fenntartva.