Sokan vagyunk, akik rendszeresen mesélünk a gyerekeinknek egy vörös ruhás, pocakos, szakállas férfiról, aki a jeges tundrán lakik a világ tetején. Az a feladata, hogy a világ összes gyerekének a jellemét megítélje. Van egy listája. Kétszer is ellenőrizte. És fellebbezésnek helye nincs.

Még azt is megígérjük a gyerekeinknek, hogy az év egy bizonyos napján a sötétség leple alatt ez a férfi beoson az otthonunkba. Itt mondja ki az ítéletét a gyerek jelleméről. Kultúrkörtől függően erre fényesre suvickolt csizmával vagy feldíszített fenyőfával szokás készülni, és a világban sok helyen hagyomány az is, hogy ilyenkor magas zsírtartalmú kekszet és tápanyagokban gazdag tejet is kihelyeznek, áldozatot mutatva be ezzel a szakállas férfinak. A férfi a nap folyamán több milliárd alkalommal megismétli a beosonást és ítélkezést, amiben repülő rénszarvasok serege segíti.

Miért hinnének el a gyerekek egy ennyire abszurd dolgot? És vajon megtudhatunk ebből bármit azzal kapcsolatban, hogy hogyan különböztetik meg a gyerekek a valós és a képzeletbeli dolgokat? A kérdésnek Rohan Kapitany pszichológus járt utána a Conversation oldalon.

A gyerekek megfontoltak

Azt hihetnénk, hogy a gyerekek különösen fogékonyak a fantasztikumra. És ugyan ez a hiedelmünk nem teljesen hamis, a gyerekek gyakran tanúsítanak megfontolt és szkeptikus magatartást. Éppen hogy az roppant nehéz: jelentős erőfeszítések nélkül rávenni őket arra, hogy higgyenek a fantasztikus dolgokban.

Egy Alice hercegnő néven futó kísérletben a tudósok meséltek a gyerekeknek a láthatatlan és képzeletbeli Alice hercegnőről, aki “jelen” volt a szobában és egy székben üldögélt. Ezután a gyerekeket magukra hagyták és lehetőségük volt rá, hogy csaljanak egy jutalomért végzett feladatban. Néhány gyerek odapillantgatott az üres székre, egy-kettő a kezét is meglengette Alice állítólagos tartózkodási helyének légterében, de csak nagyon kevés statisztikai bizonyíték támasztotta alá, hogy ez a felvezetés befolyásolta volna a gyerekek viselkedését.

A Cukorkaboszorka tanulmány viszont más eredményt hozott. Ebben két felnőtt látogatott meg egy iskolát két különböző alkalommal: meséltek a gyerekeknek a Cukorkaboszorkáról és fényképeket is mutattak róla. Azt mondták a gyerekeknek, hogy ha meg tudják állni, hogy a Halloweenra kapott édességeiket megegyék és odaadják ezeket a Cukorkaboszorkának, akkor cserébe játékokat kapnak tőle. Azt is hozzátették, hogy a szüleiknek fel is kell hívniuk a Cukorkaboszorkát telefonon, hogy a tranzakciót egyeztessék vele. A kísérlet eredménye az lett, hogy sok gyerek hitt a Cukorkaboszorkában, sokan még egy évvel később is.

Hogy mi a fő különbség a két tanulmány között? Az, hogy mennyi erőfeszítést tettek a felnőttek azért, hogy a gyerekek higgyenek nekik. A gyerekek érzékenyek az erőfeszítésekre, méghozzá jó okkal.

A tettek többet mondanak, mint a szavak

A gyerekkor különleges szakasz az életünkben: a szexuális érés ilyenkor még nem következik be, hogy legyen idő az agyunknak növekedni, nekünk pedig megtanulni eligazodni a társas lét útvesztőiben. Az az egyetlen módja annak, hogy olyasmiről tanuljon az ember, amit nem tapasztalt meg közvetlenül, hogy másoktól halljon róla. A gyerekek képesek különbséget tenni a fantázia és a megtörtént események között, mérlegelni tudják a bizonyítékok hitelességét és jobban kedvelik a tudományosan megalapozott beszámolókat. Sok kultúrában a gyerekek a felnőtteknél kevésbé hajlamosak arra, hogy a valószínűtlen események magyarázatát természetfeletti okoknak tulajdonítsák. Valójában a gyerekek meg kell azt tanulniuk, hogy a természetfelettiről állítsanak dolgokat.

A szakértők szerint a rituálék és a hagyományok különösen nagy hatással bíró tanúságtételek. A gyerekek abból ítélik meg, hogy példaképük, a felnőtt mennyire hisz valamiben, hogy mennyi felesleges energiát pazarolna el a tetteivel, ha nem őszintén hinne abban, amit állít.

A Mikuláshoz kapcsolódó szokáskör remek példa arra, ahogyan a felnőttek önként részt vesznek egy kulturális rituálé fenntartásában. “A Mikulás egészen biztosan létezik, máskülönben miért csinálnák mindezt a szüleim?” – gondolhatják a gyerekek. A trükk természetesen az, hogy folyton azt ismételgetjük a gyerekeknek, hogy a kipucolt csizma (vagy a feldíszített karácsonyfa), a kívánságlista, a keksz és a pohár tej a Mikulás kedvéért van, nem pedig a hagyomány kedvéért.

Nem könnyű elérni, hogy valaki higgyen

Mivel a Mikulás egy hazugság, amivel a gyerekeinket traktáljuk, általában nem tekintjük érett, felnőtthöz méltó témának. Pedig a szakállas öreg sokat taníthatna nekünk magunkról és arról, hogy hogyan értjük meg a valóságot. Hiszen a Mikulás a fogtündérrel és a húsvéti nyúllal együtt egy különleges körhöz tartozik. A vallások szentjeit leszámítva nincs még olyan természetfeletti figura, aki ilyen mértékben arra késztetné az embereket, hogy megfeleljenek a társas normáknak és eleget tegyenek a kulturális rituáléknak. A gyerekek pedig nagyon érzékenyek azokra a jelekre, amelyeket mi felnőttek adunk.

Ami pedig a Mikulást illeti: nem csak állítunk valamit, hanem rengeteg mindent teszünk is, hogy ezt az állítást alátámasszuk – ez mind elfecsérelt energia lenne, ha hazudnánk. És minden jel arra mutat, hogy azok a figurák a leghihetőbbek, akiket sok rituálé övez – sokkal valósabbnak tűnnek, mint például az űrlények vagy a dinoszauruszok.

A gyerekek érzékeny radarral figyelik, amit csinálunk: Mikulás-dalokat énekelünk, sütit és tejet készítünk ki, kipucoljuk a cipőket. És az eredmény az lesz, hogy hinni fognak a Mikulásban: “Anya és apa nem csinálnák ezt, ha ők nem hinnének benne, tehát a Mikulás létezik. Hisz miért hazudnának nekem?”

Ha még mindent megteszel azért, hogy a gyereked higgyen a nagyszakállúban, van néhány tippünk, mi kerüljön a mikuláscsomagba: