Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

“Hol volt, hol nem volt, egy előkelő lapban volt, amelyben magam is húsz évig dolgoztam, polémia folyt az idén két tekintélyes tanférfiú közt, melyet nagy érdeklődéssel figyeltem. Az egyik azt vitatta, hogy nem való meséket fölvenni az iskolai olvasókönyvekbe, mert ezek a gyerekek fantáziáját hizlalják, holott annak zsugorítása volna kívánatos.

A szavakat nem bírom visszaadni, de az értelem ide ment ki. Úgyszólván lihegve vártam, melyik győzi le a másikat. A meseellenes úr állott jobban, a másik erősen hátrált, hátrált, és már éppen a segítségére akartam rohanni, mikor egy betegség levett a lábamról, s a felém kinyújtózkodott Halálnak a szétterpesztett palástja végképp eltakarta előlem a két vitázót.
Felgyógyulván eszembe jutott utánanézni a két szakember küzdelmének. Hát az volt az eredmény, hogy a fantáziaellenes úr győzött, a fantázia barátja ellenben ott hever a fekete betűk erdejében összetört lándzsával, agyonütve.”
Mikszáth Kálmán írja ezt az 1910-es Almanach előszavaként.

1910. Mikszáth nagy ünneplésének éve, írói működésének negyvenedik évét ünnepli az ország, díszkiadással, Balassagyarmat kivilágításával (édesanyjának azt jósolták, mikor még terhes volt a gyerekkel, hogy tiszteletére ki fogják világítani egyszer a közeli várost), Horpács birtokának megvásárlásával a nemzet ajándékaként és a szülőfalu, Szklabonya átnevezésével Mikszáthfalvára.
Ebben az évben szentel az 1888 óta, huszonkét éve írt Almanach előszót
a fantáziának.
(Almanach tulajdonképpen kalendárium; a szó az arab almanjahból származik, amely időt és mértéket jelent. Az almanachok olyan naptárak voltak, melyek sok irodalmat és másféle írásokat is tartalmaztak.)
A szerző így folytatja: „…csodálkoznám, ha ennek a nézetnek nem támadnának hívei, mert a népek pszichológiája, hogy az igazságok nehezen, lassan jutnak el hozzájuk, míg a tévtanokat nem kell automobilra ültetni. Megtörténhetik már legközelebb, hogy a mesék száműzetnek az olvasókönyvekből és a gyermekszobákból.”
Pedig: „Az emberiséget legpraktikusabb találmányaiban a fantázia segítette. A világ gyönyörűségeinek, a művészetnek, az irodalomnak pedig egy fő alkotóeleme. Fantázia nélkül nagy emberek nincsenek, se nagy dolgok.”

Micsoda pazarlás – kiált fel szerzőnk – minden adományok közül a legnemesebbet pusztítani! De hát persze az állatokból is a legnagyobbakat irtotta ki legelőször az ember, a mamutokat, a bölényeket; a poloskák, patkányok megmaradtak. Isten, amikor a tehetségeket kiosztotta az emberek közt, az ő számukra félretett emberi edényekből merített, csak egyetlenegyszer nyúlt a saját bögréjébe, mikor a fantáziából loccsantott nekik valamennyit, legyen egy kis teremtő erejük. A fantázia modern korunkban nemhogy szaporodóban, inkább fogyatékán van. Magától is egyre kevesebb! A nagy mesemondók kihaltak… – panaszkodik Mikszáth.
„Az angolok vették észre legelőbb. A Shakespeare országa, a praktikus nevelés úttörője szisszent fel legélénkebben. Hopp. Baj van. Fogy a fantázia.”
A parlament közoktatásügyi bizottsága Angliában albizottságot küldött ki
a veszély elhárítására. „…a mi tanügyi bácsink mégis azt mondja, hogy nem szabad a fantáziát nevelni a gyerekekben. Ki kell dobni a mesét az olvasókönyvekből.”

Ezután még arról elmélkedik a szerző, hogy: „A tudományos nyelv mellett a tanügyi nyelv lepi be a nyelvérzéket, mint a penész. (…) S innen van, hogy mikor a nyelv pallérozása felülről indul, olyanforma képet nyújt, mint ha a cilinderkalapot a szőrével szemben kefélik.”

Mennyi maradt mára a fantáziából tankönyveinkben, iskoláinkban?
Kevés, nagyon kevés…
És a gyerekszobákban?
Nagyszerű dolog, hogy egész kicsi gyerekeknek a való élet fordulatairól tudunk mesélni, mert őket még akkor ez érdekli igazán. De később? Jönnek-e a nagy mesék? Vagy már az akciófilmek és tévémesék jönnek? Külső képek a fantázia belső képei helyett?
Tudjuk-e még, hogy a látott mese nem mese?
Mert a külső kép megjelenése azonnal blokkolja a fantáziát, a belső képteremtést.
Csak a hallott mese a mese.
És tudjuk-e, hogy milyen fontos, hogy a mesemondó ritmikusan és dallamosan meséljen? Sok-sok ismétléssel, „redundanciával”… „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…” – és még mindig nem mondtam semmit, csak annyit, hogy volt. De ezt mesében így kell mondani.
Ritmus, dallam, ismétlés – formák!
Az alaklélektan szerint az egyik forma sokkal könnyebben alakul át a másik formává, mint ahogy a formátlanságból tudunk formát alakítani.
Vagyis a ritmus, a dallam és az ismétlés könnyen alakul át belső képpé!
És tudjuk-e, hogy a jó mese még csak nem is az, amikor felolvasunk?
Hanem amikor fejből mondjuk!
Igen, olvassuk el előbb, aztán mondjuk el a saját szavainkkal, akkor is, ha ez a szókincs sokkal szegényesebb, akkor is, ha összevissza keverjük
a mese epizódjait… Nem baj, a fejből mesélő meséje tudja igazán megragadni a gyerek belső képteremtő figyelmét.
Hát még az a mese, amit én magam találok ki!
A „fej-mese” – mint sok gyerek nevezi.
Már szinte szégyellem magam, hogy milyen primitív, kínlódom, beleizzadok, hogy új és új fordulatokat találjak ki – de a gyerekek imádják, mert átélik az én belső teremtő erőfeszítéseimet. És persze a meséket jó sokszor ismételni, mert az ismétlés énerősítő hatású, és a kisgyereknek erre még nagyon nagy szüksége van. Hogy boldogan és megkönnyebbülve, ismert világban mozoghasson.
A belső képteremtés elaboráció, feldolgozás, mondja a pszichológia.
Vágyak, dühök, szorongások, ismeretek feldolgozása.
A kisgyereknek nagyon sok feldolgoznivalója van.
Ebben segít a mese és így vigasztal, testi és lelki értelemben ellazít, relaxál, ezért jó este mesélni, ezért jó mesélni a beteg gyereknek – nemegyszer még a láza is csökken –, és ezért kell nap mint nap mesélni rendszeresen.
Aki mindennap hall mesét, annak anyanyelvi fejlettsége az iskolába lépés idejére másfél évvel előzheti meg annak a gyereknek a fejlettségét, aki csak rendszertelenül hall mesét.
Márpedig az anyanyelv fejlettsége az erős gondolkodás alapja.
Iskolára akarod előkészíteni a gyerekedet?
Egyrészt: ne tedd!
Másrészt: mesélj neki!
Ez a legjobb előkészítés.